Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
86 LACKÓ MIKLÓS „örök forradalom” híve és a világért sincs semmi köze holmi elvetemült kommunista gazemberekhez. Márciusban persze már a diktatúra távolról sem elégítette ki Kassák „elvtárs” forradalmi radikalizmusát. És ez így ment tovább a forradalom hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek megfelelően. És mivel a modern költészet szimultanista is, Kassák Lajos ma — amióta még nem tudja biztosan, merre fordul az idő kereke — kommunistának vallja ugyan magát, de egyúttal szerepel a „Népszava”, sőt az „Újság” hasábjain is. Ezek a megállapítások távolról sem azt célozzák, hogy Kassák egyéni karaktertelenségét szegezzék le. Nem. A Kassák-kérdésének minket érdeklő része szociális kérdés: a polgári társadalom felbomlásának egy, elég érdekes, kísérő jelensége. Az egész XIX. század folyamán, vagyis attól az időponttól kezdve, amikor a polgárság ideológiai válsága megkezdődött, az irodalom és a művészet fejlődésében egy tipikus, szinte kivétel nélkül visszatérő jelenséget észlelhetünk. Éspedig — röviden összefoglalva — azt, hogy a polgárság széles rétegei a mindenkori aktuális társadalmi helyzet tökéletes művészi kifejezéseivel szemben elutasító álláspontra helyezkednek és csak akkor képesek azokat mint művészi jelenségeket befogadni, amikor ezt az aktualitásukat már teljesen vagy legalább messzemenően elvesztették. így járt, hogy csak néhány példát soroljunk fel, Flaubert a második császárság közönségénél, így Wagner Richard, a megszülető egységes német birodalom polgárságánál, így Gerhardt Hauptmann a 90-es években, nálunk Ady Endre a XX. század első éveiben. Ez a jelenség, melynek okait itt nincs terünk kifejteni, azt eredményezi, hogy az aktuális helyzetet igazán kifejező fiatal művésznemzedék „forradalmárának érzi magát; éles ellentétben áll az uralkodó, elmaradt, megmerevedett művészettel, egy új világot akar kifejezni, sőt gyakran (Hauptmann, Ady) kapcsolatot vél látni saját művészi törekvése és a forradalmi osztály, a proletariátus között. Ez a jelenség egyúttal azonban azt is eredményezi, hogy ez a „forradalmiság” a legritkább esetben tart sokáig: a „forradalmárból” beérkezett művész, „klasszikus” lesz, és a művészi forradalom célhozjutásával helyreáll az ideológiai kibékülés is a polgári társadalom egész rendjével. (Ismét Hauptmannra hivatkozunk mint jellemző példára.) Kassák Lajos egy még későbbi fejlődési szakaszba, a magyar polgári társadalom teljes züllésének korszakába született bele. Ezért volt lehetséges, hogy fejlődésének elején ő is „forradalmat” csináljon. Nálunk ez a „forradalom” összeesett a háborús Magyarország felbomlási folyamatával, irodalmilag azzal, hogy az előtte járt „forradalmi” nemzedék (a „Nyugat ”-é) beérkezett mint a liberális burzsoázia és intelligencia „klasszikus” irodalma. Ezért volt lehetséges, hogy annak az időnek még valóban forradalmi érzelmű, de ideológiailag zavaros fiatal nemzedéke is részben Kassák körül (és politikailag az anti mil it arista mozgalom körül) kereste az utat a forradalmi cselekvés felé. Persze véletlen, hogy ennek a nemzedéknek minden egyes tagja, aki nem lett renegátja a forradalomnak, előbb-utóbb élesen szakított Kassákkal és egész irányával (Komját, Barta). Kassák maga ezalatt befutotta a normális irodalmi „forradalmár” pályáját a „klasszikusságig”, csak szegénynek az a szociális pechje támadt, hogy a mai Magyarországon már nemigen akad osztály, mely ezt a „klasszicizmust” méltányolni tudná. Az ellenforradalom minden kulturális kérdésben olyan vad reakciót jelentett, hogy még egy Szabó Dezső is gyanússá vált előtte irodalmi „forradalmár” volta miatt. A Pékár Gyula- Tormay Cecü-korszak a magyar szatócs-radikalizmus „klasszikusait”, még az Ignotusokat és Babitsokat is vagy az emigrációba, vagy hallgatásra kényszerítette; ahol kevésbé