Századok – 1979
Tanulmányok - Kun Miklós: A baloldali szabadkőművesség mint ideológia és szervezeti keret a 19. század közepén 791/V
A BALOLDALI SZABADKŐMŰVESSÉG A 19. SZÁZAD KÖZEPÉN 795 1864-ben Olaszországban letelepedvén, mennyiben tudta összeegyeztetni páholytagságát a szociális átalakulás megvalósítása érdekében létrehozott „Société” alapelveivel? A börtönbüntetés és száműzetés hosszú évei után Bakunyin csak igen nehezen tudott akklimatizálódni Európában. A kortársak egybehangzó visszaemlékezése szerint Szibéria „konzerválta” benne a forradalmi elszántságot. Ám a hosszú kényszerpihenő alatt sajátja maradt az — az 1848-as forradalmak előtt közvetlenül domináns szerepet játszó — az ő szavaival élve az az „általános” demokrata eszmerendszer is, amelyhez még hozzátartozhatott a szabadkőműves mozgalom baloldali irányzatához kötődés. Nyugat-európai letelepedését követően 1862—1863-ban Bakunyin elsősorban az oroszországi társadalmi reformok következetes megvalósításáért, a lengyel függetlenség kivívásáért, valamint a Kelet-Európa térségében élő nemzetiségek sorsának igazságos rendezéséért folytatott küzdelem élharcosa volt. E demokrata eszmerendszer és konkrét politikai program — amely esetenként nem nélkülözte a kompromisszumra való hajlandóság és taktikázás elemeit — a korabeli Európában ismét csak nem mondott ellent a szabadkőműves mozgalomban való részvételnek. A radikálisabb „testvéreknek” különben is módjukban állott, hogy közös páholyban tömörüljenek, vagy más alapokon létrehozott közösségekhez csatlakozzanak a hagyományos szabadkőműves páholytagság megtartása mellett. Egyes kutatók azonban egyoldalúan világítják meg a kérdést, amikor csupán azt emelik ki, hogy a páholy, mint szervezeti egység az érintkezési pont szerepét töltötte be a politikai téren egymással szemben álló csoportosulások között. Ez csak úgy igaz, ha egyidejűleg elfogadjuk a páholyok ellentétes: polarizációs szerepét is. Ki kell szűrnünk emellett az 1860-as évek szabadkőművességéből azokat a misztikumba torkolló jegyeket, amelyek az 1848-as forradalmak bukása után — főleg az emigránsok zárt közösségeiben — erősödtek fel, és összetartó erőnek bizonyultak a „népek tavasza” volt harcosai körében. Bizonyos, hogy Bakunyin — forradalmi tenniakarása ellenére — szintén hódolt e törekvéseknek. De nem ezt tartotta a legfontosabbnak reaktivizálásakor. Érdekes, hogy amikor 1869 elején, a szabadkőművességet már „szükségtelennek és ártalmasnak” nevezete a locke-i „Le progrés” orgánum hasábjain, mégis fontosnak tekintette annak kifejtését, hogy a mozgalom korábbi szakasza a világtörténelem progresszív örökségének szerves része. „А XVIII. századi humanisztikus eszmék nagyszabású gyakorlati megvalósulása volt ez — hangzik a munkásolvasóknak szánt dialektikus magyarázat — a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, az emberi ész . .. mindeme nagy elve, amelyet a század filozófiája elméletileg kidolgozott, a szabadkőművesség közegében gyakorlati dogmává — és egy új erkölcsnek, új politikának.. . alapjává változtatott. A rombolás és az újjáteremtés . . . intézményének lelke lett a szabadkőművesség, amely . . . sem több, sem kevesebb nem volt, mint a polgárság összeesküvése a feudalizmus, a monarchia és az isten zsarnoksága ellen.”15 A kérdés másik lényeges momentuma pedig az, hogy a gyakorlati politikus Bakunyin — már a „népek tavasza” idején — nemcsak ideológiai síkon kapcsolódott a mozgalomhoz: konkrét akciói kivitelezésekor is felhasználhatta a páholytagság előnyeit. 1862— 1863-as politikai reaktivizálódása idején feltűnő, hogy különböző nemzetiségű szövetségesei jelentős része szabadkőműves volt: az olasz A. Saffi, a lengyel A. Giller, 1 ’ Mihail Bakunyin: Izbrannije szocsinyenyija, Petyerburg-Moszkva, 1920. IV. 80. 4 Századok 1979/5
