Századok – 1979
Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Ez volt a Volksbund. A német népcsoport-politika és Magyarország 1938–1945 (Ism.: Tokody Gyula) 728/IV
730 TÖRTÉNETI IRODALOM javarészt bátortalan, politikai célzatát tekintve mégis félreérthetetlen akadályokat a nagy szövetséges legmegbízhatóbb belső támaszának működése útjába, hanem még a nyilasok is, akiknek hungarista eszméje összegyeztethetetlen volt a faji alapon egységes Nagy-Németország célkitűzésével, s ezen nem változtathatott - legfeljebb az ellentétek kibontakozását gátolhatta meg - a két irányzat „minden eshetőségre” szóló szövetsége. A tudományos objektivitás és ehhez méltóan az események visszafogott hangnemben történő tárgyalása, csaknem szenvtelen leírása nem csökkenti az olvasó csodálkozását, amikor részleteiben értesül azokról az ostoba torzsalkodásokról, amelyek a két fasiszta mozgalom együttműködését terhelték még a háború utolsó pillantaiban is az Észak-Dunántúl egy részére összezsugorodott hungarista birodalomban. A másik nem kevésbé figyelemre méltó ellentét magában a német nemzetiségi mozgalomban keletkezett, a Volksbund létrehozása után időnként szinte drámai erővel jelentkezett és szintén keresztülhúzódott az egész tárgyalt korszakon, sőt súlyos következményei a német kisebbség életére a háború után - napjainkig — háros hatással voltak. Két fő irányzatot, a Magyarországhoz való hűség és a fasiszta Németországhoz való csatlakozás irányzatát kellene megneveznünk, de leegyszerűsítenénk a valóságot, ha politikailag homogénnak tekintenénk ezt a két fő irányzatot. Főleg az első többrétűsége lep meg bennünket Tilkovszky könyvének olvasása során, bár a szerző - a témából következően — ezzel csak alárendelten foglalkozhatott. A konzervatív ellenforradalmi, a magyar kormánykörökhöz közelálló csoportoktól (Gratz Gusztáv irányvonalára éppúgy gondolhatunk, mint a tőle sok tekintetben eltérő Bleyer Jakabéra) a magyarországi német egyházi körökön keresztül a szociáldemokrata érzelmű német munkásokig még a fasiszta Németország nagy háborús győzelmeinek idején, a Volksbund tömegbefolyásának csúcspontján is volt ellenzéke a nemzeti szocializmusnak, s a Hűségmozgalom viszonylagos sikerében egymástól elválaszthatatlanul fejeződött ki a jövőtől, a létbizonytalanságtól való félelem és a nagyhatalmi, kitelepítést vagy éppen Magyarország bekebelezését is tervbe vevő háborús célok visszautasítása. Mégis rendkívül nyomasztóan hatnak azok a számok, amelyeket Tilkovszky a Volksbund szervezeti befolyásáról közöl. Az 1942-43-as év Magyarországában élő németség (amelybe beleszámított a területi revíziók során hozzánk került német lakosság is) mintegy 23%-a volt tagja a Volksbund - nak, s ez százalékszerűen több volt, mint az NSDAP tagságának a német birodalom lakosságához viszonyított aránya. (224. és 279. o.) És hozzávetőlegesen ekkora lehetett azoknak az aránya is, akik okkal vagy ok nélkül a felelősségtől félve 1944 végén, 1945 elején elhagyták hazánkat. (353. o.) Bármilyen tiszteletre méltó is az a szembenállás, amelyet a Hűségmozgalom a nagy politikai és ideológiai nyomás ellenére kifejtett, ezek a számok az egész magyarországi németséget kompromittálták. Egyúttal arra mutatnak, hogy a nemzetiségi kérdés nacionalista-faji alapon való megoldása lehetetlen, erőszakolása pedig szükségszerűen tragikus következményekkel jár. Hiszen az ezen az alapon kialakult alternatívák egytől egyig zsákutcába vagy legalábbis kilátástalan, zavaros jövőbe vezettek, Ш. vezettek volna: vállalni a német faiszmus délkelet-európai előőrsének szerepét és az állandó harcot, gyűlölködést az itt élő népekkel; elhagyni a szülőföldet, germanizálni Kelet-Európa szlávoktól „megtisztított” térségeit és természetesen ez esetben is erőszakot alkalmazni, gyűlöletet kelteni és félelemben élni; végül - ami megvalósult - elmenekülni a szülőföldről és „népi németként” idegennek lenni abban az országban, amelynek 1945-ben elviselhetetlenül nyomasztó múltja, Ш. jelene és kilátástalannak tűnő jövője volt. A harmadik ellentétet, amelyre fontosnak érzem felhívni a figyelmet, éppen ezek az alternatívák szülték. A magyarországi német nemzetiség és a német birodalom „népcsoport-politikája” közötti ellentétre gondolok. Tulajdonképpen itt a második alternatívának, a kitelepítésnek és az SS-toborzásnak volt elsősorban jelentősége, hiszen az előőrs szerepének eljátszása nem jelentett közvetlen egzisztenciális problémát, a kiürítés, a pánikszerű menekülés pedig csak a háború utolsó hónapjaiban vált megdöbbentő realitássá. Tilkovszky Lóránt ezzel a kérdéssel már foglalkozott az „SS toborzás Magyarországon” c. korábbi könyvében (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974.), ezúttal ezért a kitelepítés kérdése került ebben a vonatkozásban a középpontba. Mindkét kérdés rendkívül sok izgalmat és ellentétes politikai reagálást váltott ki nemcsak a német kisebbségből, hanem a magyar, sőt esetenként német politikai körökből is. Hitler 1939 októberében meghirdetett tervei az „európai élettér” nemzetiségek szerinti rendezésére például feltűnően nagy zavart keltett és olyan álláspontok kialakulására vezetett, amelyek egységesítése sem ekkor, sem a háború későbbi éveiben nem sikerült, nem is sikerülhetett. A magyarországi németség egy része, főleg a kisbirtokos paraszti, és talán az ipari munkásrétegek
