Századok – 1979
Történeti irodalom - Die Protokolle des österreichischen Ministerrates (1848–1867) Abteilung V. (Ism.: Somogyi Éva) 721/IV
722 TÖRTÉNETI IRODALOM bír. Schmerling felfogásában bizony szerepet játszottak liberális-alkotmányos törekvések, mégpedig nemcsak azért, hogy a magyarokat a megalkotandó birodalmi parlamentbe kényszerítse. A szűkebb Reichsratnak mint Ausztria parlamentjének, fontos szerep jutott az államminiszter politikai koncepciójában, holott ez az intézmény nem az összbirodalmi centralizációt szolgálta, hanem a polgári-alkotmányos erők terrénuma volt a rendi hagyományokat erősebben konzerváló Landtagokkal szemben. Jó figyelnünk arra, hogy Schmerling, amikor kormányra került, komoly ellenzékkel találkozott Rechberg külügyminiszter és a magyar kormánytagok (Vay kancellár, Szechen tárcanélküli miniszter) személyében. S ha az utóbbiak szembenállása Schmerlinggel bizonyos nemzeti elkötelezettségből is táplálkozott, kétségtelen, hogy Schmerlingnek a maga korlátozott liberalizmusa talajáról egy konzervatív ellenzékkel kellett megküzdenie. Viszont éppen e ponton lehet hiányérzetünk. A bevezető tanulmány nem hangsúlyozza kellőképpen, hogy Schmerling liberalizmusának legfőbb korláta éppen a magyarellene sség: nem a magyar konzervatívok iránt érzett ellenszenve, hanem a magyarellenesség, mint a rebellis nemzet - mely a birodalmi egység leghatékonyabb ellenfele - iránt táplált előítélet. „Lelkem mélyéig felháborított, hogy ennek a rebellis nemzetnek, mely annyi vészt hozott Ausztriára, most mindenféle koncessziókat adnak” — írja újra és újra az emlékiratokban. A kötet anyagában kétségtelenül legizgalmasabbak a februári alkotmány keletkezéséről szóló jegyzőkönyvek. Annak ellenére, hogy az iratokat korábban sokszor és kitűnő munkákban használták (Josef Redlich, Fritz Fellner, magyar vonatkozásban Szabad Györgynek a korszakkal foglalkozó monográfiája), mégis most a teljes anyagot olvasva sok, eddig eléggé elhanyagolt vonatkozás ragadhatja meg figyelmünket. Mindenekelőtt az, hogy a februári minisztertanácsi tárgyalásokat mennyire meghatározza a dualizmustól való félelem, a dualizmus elhárításának szüksége. A tanácskozásokat mint axióma uralja a Monarchia nagyhatalmi helyzetének őrzése, s az az általános meggyőződés, hogy a birodalom nagyhatalmi volta csak Magyarországgal együtt, egy egységes birodalomban tartható fenn. A jegyzőkönyvekből félreérthetetlen, hogy Rechberg és Schmerling ellentéte a magyar kérdés vonatkozásában is áthidalhatatlan volt. A külügyminiszter ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy a birodalom újjászervezése csak az októberi diploma alapján valósítható meg, a februári alkotmányt „rendszerváltozásnak” tekintette, a diplomához való visszatérést követelte. Schmerling azt bizonygatta, hogy a februári pátens a birodalmi rendezés vonatkozásában nem lép túl az októberi diplomán, hisz a diplomában is benne foglaltatik a birodalmi egység fogalma, ott is szó van birodalmi ügyekről. A birodalmi egységből semmi áron nem szabad engedni, mert a koncesszió teljesen céltalan lenne. Schmerling a Monarchia belső válságának rendezésére két utat lát ( — valójában csak egyet - ); vagy egy alkotmánnyal megbékítik a német-szláv tartományokat, vagy pedig elkeserítik azokat azáltal, hogy a magyaroknak, (akiket úgy sem lehet kielégíteni), engedményeket tesznek. Schmerling tehát összeegyeztethetetlennek látta az osztrák-német és a magyar érdekeket, s lehet, hogy 1861-ben, amikor még mindkét fél telve volt önbizalommal, Schmerlingnek igaza is volt. Az 1861 márciusi, a magyar országgyűlést előkészítő minisztertanácsi viták főként arról győznek meg, hogy mire sor kerül a magyar országgyűlésre, Becsben már szó sincs a magyarokkal való egyezkedés óhajáról. Egyrészt azért, mert a diploma nem hozta meg a kellő eredményt (a császár mintegy személyes sérelemnek tekinti az adómegtagadást, a császári jelvények megtiprását, a honvédegyleti szervezkedést) és ettől elválaszthatatlanul, mert az októberi férfiak helyett Schmerling uralja a terepet, a maga merev birodalmi centralizációs programjával. Csak példákat ragadtunk ki annak illusztrálására, hogy a minisztertanácsi jegyzőkönyvek olvasása mennyi izgalmas kérdést vet fel a korszak kutatói számára. A pozitív információknál nem kisebb a jegyzőkönyvek közvetett forrásértéke sem. Kétségtelen, hogy 1860-61 fordulóján az osztrák minisztertanács szerepe-jelentősége megnövekedett. Korszakos kérdések megtárgyalására kerül sor a miniszterek tanácskozásain, s olyan politikusok vesznek részt a vitákon, akiknek önálló elképzelésük van a Habsburg-birodalom nemzetközi helyéről és szerepéről, s ezáltal meghatározottan a Monarchia belső átalakulásának módjáról. Schmerling államminiszter és Rechberg külügyminiszter személyében politikai irányzatok ütköznek meg egymással. Mégis, a minisztertanács e megnövekedett szerepe ellenére érezni és tudni lehet, hogy az alapkérdések nem a miniszterek konferenciáin dőlnek el, hanem a császár és Rechberg, a császár és Schmerling a minisztertanácsi vitákat megelőző személyes tanácskozásain. (E vonatkozásban is jól orientál Engel-Jánosi bevezető tanulmánya.) A recenzenst, akit a kor belső átalakulása foglalkoztat, talán túlzottan is elragadják a kötet tartalmi vonatkozásai; holott az iratkiadásról mint önálló műfajról kellene szólnia, mégpedig tejjcs elismeréssel. Példaadó a szöveg gondozása, a sző vég variánsok, az utólagos betoldások, javítások pontos
