Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
FIGYELŐ 705 — eset: 1849 július végén Görgei, hogy elejét vegye a dezertálásoknak, alakulataiktól megszökött tiszteket fogat el és végeztet ki.) Görgei még augusztus 10-én Kossuthtal folytatott tárgyalása során is csak úgy nyilatkozott, hogy két lehetőséget lát: a) a Szeged és Temesvár között összpontosított magyar főerők győznek Haynau csapatai felett — ebben az esetben az előbbiekkel egyesülve az őt üldöző cári sereg ellen fordul és megkísérli annak legyőzését; b) ha viszont Haynau győz, és ezzel az általános katonai helyzet katasztrofálissá válik, számára nem marad más megoldás, mint a fegyverletétel. Kossuth ennek ismeretében ruházta fel Görgeit diktátori hatalommal — igaz, úgy vélte, Görgei a vereség esetén a fegyverletételt feltételekhez fogja kötni. De vajon szabhatott-e bármilyen feltételeket Görgei? Akkor, amikor a temesvári vereség után nyugatról egy kb. 40 50 ezer főnyi osztrák hadsereg, keletről és északról egy 70 -80 ezres cári haderő szorította egyre szűkebb körbe csapatait. Azokat a csapatokat, amelyek Komáromtól Aradig egy hatalmas félkör mentén 1000 km-t meneteltek állandó súlyos harcok közepette. Azokat a csapatokat, amelyek létszáma Komáromtól Aradig 30-32 ezer főről 24 ezer emberre csökkent. Igaz, Aradon csatlakozott hozzá egy 6000 főből álló tartalék hadtest is (Querlonde ezredessel az élen), amely azonban teljesen fegyvertelen újoncokból állt, s jöttek százszámra demoralizált katonák is Temesvár alól. De ilyen katonai helyzetben, ilyen többszörös túlerő mellett kockáztathatta-e, hogy Magyarország fiatalságának színe-javát a vágóhídra vigye? S vajon ilyen körülmények között melyik győztes hadsereg nem követelte meg a feltétlen megadást? Egy Haynau vezette osztrák — mely azért külön is dühös volt, hogy ország-világ előtt be kellett vallania, egyedül nem volt képes a „magyar lázadó hordákat” leverni — bizonnyal igen. A cári haderőtől sem volt más várható. Nem is ezért hibáztatja Nemeskürty Görgeit, hanem azért, mert „Görgei Kossuth felhatalmazásának birtokában az egész honvéd haderő nevében cselekedett! Mégpedig akkor cselekedett így, amikor fogalma sem lehetett arról; hol, milyen honvéd erők milyen sikerrel, hogyan harcolnak!” (395. o.) Vajon tényleg nem volt fogalma? Nem hozták-e meg sorra a temesvári csatavesztés és annak hírét a futárok, hogy a csatát követően a csapatok, a hadosztályok stb. kötelékeik teljes felbomlásával fejvesztetten menekülnek Lugos felé? S mit változtat a Feldunai hadsereg helyzetén, hogy vannak-e még Erdélyben magyar csapatok, vagy sem? Úgy tűnik inkább Nemeskürty az, aki nem ismeri az általános katonai helyzetet. Mert ha ismerné, nem állíthatna a szakirodalom számára is teljesen meglepő és a történelmi valósággal ellentétes dolgokat, hogy a világosi fegyverletétel idején Erdélyben, „A Székelyföldön Gál Sándor ezredes hadosztálya” még „sikeres, elhárító harcokat vív,” (398. o.) — akkor, amikor Gál már napokkal előbb rejtett utakon Kolozsvár felé menekült, hogy megmaradt 1500 emberével az itteni — hasonló létszámú — hadosztályhoz csatlakozzék. „Szatmárban Kazinczy Lajos tábornok tizenötezer főnyi csapatteste, 161 löveggel” (uo.) — olvassuk. Jó lett volna, ha igaz lett volna, sóhajtunk fel, csakhogy az a baj, hogy ismerjük a Kazinczy-hadtest korabeli létszámkimutatását, amely szerint Kazinczynak mindössze 8000 embere volt — kétharmad része újonc — 24 löveggel. S vajon mit számít az, hogy „Munkács várában kitart 329 fő legénység, 32 tiszt. . (uo.) Egy olyan hadászatilag teljesen jelentéktelen vár, amelyen a cári csapatok rég túljutottak, és amikor később ostromzár alá veszik, az 2 nap után megadja magát. Arról már nem is beszélve, hogy az őrség parancsnoka nem a csehországi születésű Franz Laube őrnagy volt, mint a szerző állítja, mert ő még októberben
