Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
FIGYELŐ 697 körülményekben kell keresnünk. Mert miről is van szó? A magyar kormány ezeket a zászlóaljakat az uralkodó beleegyezésével szervezi, és felállításukra a hivatalos Bécs által is ekkor még lázadásnak tekintett délvidéki szerb felkelés ad okot. Igaz, kimondatlanul ez már az első lépés egy önálló magyar haderő megteremtése útján, a kortársak egy része — főleg a radikálisok, akiknek az vágyaival is találkozik — is így értékeli. Igen. A jelentkezők és az átlépők között ott van az a több tucat hivatásos császári-királyi tiszt is, aki valóban forradalmár és akinek szemében ez az alakuló kis honvédsereg egy olyan fegyveres erő szervezésének első lépcsőfokát jelenti, amely kész a márciusi forradalom vívmányait minden oldalról jövő támadás ellen — Béccsel szemben is — megvédeni. Csakhogy a kérdés most még nem így vetődik fel. Ekkor, és a későbbiektől — a szeptemberi fordulattól és az ezt követő hadseregszervezéstől — elvonatkoztatva azonban ez nem több annál, mint ami például Ausztriában történik, ahol hasonló jellegű önkéntes zászlóaljak alakulnak, s amelyeket majd az itáliai forradalmak és szabadságharc leverésére vetnek be. S a pályázók nagy többsége végül is ezt látja benne. A lehetőséget elsősorban, hogy végre egyenesbe hozhatják sorsukat, mivel az alakuló honvédzászlóaljaknál a tisztek fizetése sokkal magasabb, mint a császári-királyi hadseregben, és minden átlépő eggyel magasabb rendfokozatot kap — s azt, hogy azonos pályán maradva, megszabadulnak a császári-királyi hadsereg merev formaságaitól, az őket sújtó megkülönböztetésektől. Hatványozottabban jelentett ez kiutat a magyarok számára, akiknek magyarsága még külön hátrányt is jelentett a császári-királyi hadseregben, akik úgy érezték, hogy végre elérkezett az idő, amikor képességeiket, tehetségüket kibontakoztathatják. Az előbbieken túlmenően alapvető tényezőt jelentett a császári-királyi hadsereg magyar származású tisztjeinek többségében élő hazafias érzés is. Az ország fenyegetett helyzete, a Délvidéken egyre nagyobb méreteket öltő polgárháború sokukat rádöbbentette a haza iránti kötelességeikre, s mindez, mint említettük, ekkor még — legalábbis nyilvánosan — az uralkodó iránti hűség érzésével is egybeesett, kölcsönösen erősítette egymást. A „királyért és hazáért” volt a jelszó, és ezt így is gondolták. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint éppen az a tény, hogy számos császári-királyi tiszt, aki 1848 nyarán folyamodványban kérte áthelyezését az alakuló honvédzászlóaljakhoz, 1848 októberében, amikor a politikai viszonyok megváltoztak, nem vállalt közösséget a forradalom ügyével és kilépett, sőt többen közülük később, a szabadságharc alatt a honvéd hadsereg ellen harcoltak. S itt álljunk meg megint egy pillanatra. Nemeskürty az első 12’honvédzászlóaljhoz kinevezett aktív császári-királyi tisztek közül számosat említ, felsorolásában azonban több pontatlanság is van. A későbbi szabadságharc valóban hős katonái soraiban nemegyszer olyan tisztek is helyet kapnak, akik kinevezésüket a valóságban el sem fogadták — mint pl. Nehiba József all. honvédzászlóaljhoz kinevezett parancsnok — sőt — Nehiba a 62. gyalogezred őrnagyaként — éppen ellenkezőleg, a honvédsereg ellen harcolt. Az októberben sorozott zászlóaljakról ugyancsak tévesen szerepelteti Zsoldos Antalt, a 22. honvéd zászlóalj őrnagyaként, mert ő sem vonult be, hanem császári oldalon az itáliai hadjáratban vett részt. Ezeknek azért utána kellett volna nézni. Csak hasonló tájékozatlanság okozhatja, hogy teljes következetlenség uralkodik a nevek írásában is, ez a későbbi fejezeteknél is jellemző, s nemegyszer tartalmi zavarokat okoz. Noha egy helyütt a szerző leszögezi, hogy a vezeték- és személyneveknél a császári-királyi hadsereg 1848-ra kiadott tiszti sematizmusát veszi irányadónak, ezt azonban ő maga sem tartja be. Akikről biztosan tudja, hogy magyar származásúak voltak, azok nevét magyarosan is írja — és ez eddig
