Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
694 FIGYELŐ mutatjuk ki, hogy a szabadságharc folyamán kinevezett kb. 1000 törzstiszt és tábornok közel 70%-a került ki az aktív császári-királyi tisztek köréből. Csakhogy ezeket a vizsgálatokat — amelyek hiányáért különben jogosan marasztalja el a szakirodalmat - ha már egyszer hiányoznak, a szerzőnek magának kellett volna elvégeznie. De maradjunk az általa választott témánál, a „hivatásos császári-királyi tisztekből lett katonaforradalmároknál”. A gondolatmenet teljesen logikusnak látszik. 1848/49-ben Magyarországon polgári forradalom és szabadságharc zajlott le, mely utóbbi katonai vezetésében a volt császári-királyi tisztek játszottak döntő szerepet. A harc a győztes polgári forradalom vívmányai védelmében és a nemzeti függetlenség megteremtése érdekében folyt, mi több, részét alkotta az európai haladás és reakció harcának is, vagyis ilyen értelemben, a „világszabadságért” folytatott küzdelem részét is jelentette. Ez objektíve kétségtelenül így volt. A baj ott kezdődik, hogy Nemeskürty az objektív oldalt a szubjektív tényezőkkel is azonosítja. Nem kevesebbet állít ugyanis, mint azt, hogy a császári-királyi hadsereghez átlépett honvédtisztek — kevés kivételtől eltekintve — maguk is forradalmárok, sőt republikánusok, a „világszabadság” meggyőződéses hívei voltak. Ezeket az eszméket a császári-királyi hadseregből hozták magukkal, ahová különben sokan — mint Perczel Mór példáján általánosítja — eleve azzal a hátsó gondolattal jelentkeztek, hogy katonai ismereteket szerezzenek egy eljövendő forradalmi hadsereg számára. Mindez — hogy egy forradalmi hadsereg katonai vezetése forradalmárokból álljon — természetesen nagyon is kézenfekvő. Csak éppen ebben az esetben és úgy, ahogy azt Nemeskürty beállítja, nem felel meg a valóságnak. Ennek tételszerű bizonyítására előbb azonban egy kis kitérőt kell tennünk. A 19. sz. 20-as, 30-as éveihez kell visszatérnünk, a feudális gazdálkodás válsága egy eddig alig vizsgált, de esetünkben annál inkább jellemző momentumához. Arról van ugyanis szó, hogy az említett időszakra az egyre inkább állandósuló gazdasági válságok, a természetes szaporodással járó birtokaprózódások stb. következtében egyre jelentősebb kis- és középnemesi rétegek szegényedtek el, kényszerültek kenyérkeresetre. E vagyontalanná vált, vagy kizárólag földbirtokuk jövedelméből 'megélni már nem tudó kis- és köznemeseket a vármegyei- és állami hivatalok, a nagyobb magánuradalmak, az egyre inkább divatossá váló értelmiségi (ügyvéd, orvos, mérnök stb.) pályák és a csekély számban létesülő iparvállalatok, közlekedési társaságok azonban csak korlátozott mértékben tudták foglalkoztatni. Részben ennek is köszönhető, hogy az említettek mellett különösen megnőtt az érdeklődés a hadsereg iránt. Mind többen választották a katonatiszti hivatást, hiszen ez a nemesi életforma hagyományainak is megfelelt, ugyanakkor származási előjogaik — amely a nemesek számára hadapródi (tisztjelölt) besorolást biztosított — révén gyors előmenetelre lehetett reményük. Pályaválasztásukat — Perczel Mórral ellentétben tehát sokkal prózaibb okok — elsősorban anyagi-gazdasági tényezők motiválták, szabták meg. (Csak egyetlen tipikus példa a sok közül: az elszegényedett nemesi családból származó Görgei testvérek közül Guidó a Selmecbányái műszaki akadémiát végzi és kincstári hivatalnok lesz. Ármin — 1849-ben honvéd alezredes — vármegyei hivatalnok, Artúrt a tullni utásziskolán neveltetik és katonai pályára szánják, István — ő honvéd százados lett a szabadságharcban — pedig jogi tanulmányokat folytat és ügyvéd lesz.) A császári-királyi hadseregben katonatiszti pályára készülők többségének reménye azonban nem vált valóra. Míg egyrészről a napóleoni háborúkat követő és egészen 1848-ig tartó hosszú békeidőszak lassította le az előléptetések menetét, olyannyira, hogy az első
