Századok – 1979
Tanulmányok - Kosáry Domokos: A művészetek (irodalom, zene, képzőművészet) történeti diszciplínái és a művelődéstörténet 591/IV
A MŰVÉSZETEK TÖRTÉNETI DISZCIPLÍNÁI 595 egykor a dinasztikus intrikák és háborús viszályok feudális krónikásai. Egy évszázad múlva, Marc Bloch és Lucien Febvre, az Annales alapítói, az ismét elégtelenné szűkült, száraz, politikai eseménytörténetet igyekeztek az útból félretolni, hogy kaput nyissanak a gazdasági-társadalmi folyamatok, a technika, a mentalitás stb. sokoldalú vizsgálatának, mélyebb összefüggések keresésének, sőt az emberrel foglalkozó, más tudományok eredményei hasznosításának is. Aminek érdemét, a meg-megtorpanó előrejutás tanulságával együtt, elismerhetjük ma is, midőn történetírásunk, egy sorsforduló eredményeként, már túljutott a polgári felfogás korlátain és új, tágabb perspektívához ért. S világosan kell látnunk: a legragyogóbb elmélet sem old meg minden feladatot magától, sőt szklerotikussá válhatik, ha magunk szklerotikusak vagyunk. Szüntelen erőfeszítés, munka és mozgékony szakmai figyelem kell ahhoz, hogy a lehetőségekkel élni tudjunk és hogy mind tovább jussunk a történelem totalitásának és belső összefüggéseinek teljesebb értelmezése felé. Enélkül félő, hogy a történettudomány megint behúzódik a részletek közé, vagy általános igazságokat ismételgető imamalommá degradálja önmagát, amin aztán semmilyen szólam vagy kincstári optimizmus nem segít, vagy pedig ebből rossz irányban próbál kiutat keresni. Ismételjük: szüntelen igyekeznünk kell a teljesség felé, feltennünk új kérdéseket, keresnünk, figyelnünk minden új ötletet, módszertani kezdeményezést, szokatlan összefüggést és gazdagító szempontot is, deskriptiv eljárásnál többet ígérő, funkcionális kísérletet, ha valamire figyelmeztetni tud.6 Nyilvánvaló viszont, hogy nem volna helyes olyan irányzatok alkalmazásával kísérleteznünk, amelyek a történelmet bővítés helyett megint szűkíteni akaiják, hátranyomni vagy éppen eliminálni. Nyíltan megmondom: főleg a társadalomtudományok időtlenítésének képviselőire, így Lévi- Strauss strukturalista antropológiájára gondolok, amelyről, minden egyébtől eltekintve, már F. Braudel megírta, hogy igen kicsiny és primitív, szinte mozdulatlan mikrotársadalmakkal és ugyanakkor oly, szinte végtelen hosszú időtartamokkal dolgozik, amelyek a tulajdonképpeni történeti megközelítést eleve kizárják, úgy, hogy eljárásából a történelem számára majdnem csak semmitmondó általánosságokat lehet leszűrni. Az a kevéske haszon, amely, ebből az eljárásból helyenként származhatik, egyszerűen nincs arányban a hozzá szükséges energiával és a benne rejlő elvi tévutakkal.7 6 Ily kereső, nemzetközi széttekintésre példa: Németh Lajos: Adalékok a művészetszociológia és a művészettörténetírás viszonyához. In: Művészettörténet — tudománytörténet. Bp. 1973. 182-202. 7Ennek behatóbb indoklására 1. tőlem: Strukturalizmus és történettudomány. Valóság 1977/9 Az említett párbeszéd tehát, magán a történelmen belül, azzal a tétellel indul, hogy a történelem nem darabolható szét olyan részekre, amelyeknek egymáshoz azután nincs közük, és amelyek művelői egymással nem törődnek. De tegyük sietve hozzá, hogy a teendők és a témák viszont feloszthatok a nagy egészen belül. A teljességre törekvés csak a történettudomány és más, rokon tudományok szoros együttműködésével képzelhető, olyan munkamegosztás alapján, amelyben mindegyik félnek saját feladatain belül kell produkálnia eredményeket, de egyik sincs felmentve mások eredményeinek szüntelen figyelembe vétele alól. Ha remélhetünk új nekilendülést a már-már hátraszoruló történettudományban vagy akár az „integrált” iskolai történetoktatásban, az csakis egy ilyen sokoldalú együttműködéstől várható.
