Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 471 tikus, nem helyeselhette lokális szubjektív tapasztalatok többre értékelését tudománya módszeres megállapításainál, amelyek a módszer tökéletlensége ellenére az alapvető tendenciát helyesen mutatják: nem a magyarság fogyatkozik, hanem a németség; teljes képtelenség arról beszélni, hogy a magyarság „elfogy”, „kipusztul” Fülep és Illyés viszont ezzel szemben arra mutattak rá, hogy a hivatalos statisztikában szereplő országos adatok elfedik azt a tapasztalati tényt, hogy a Dunántúl bizonyos vidékein igenis a magyar népesség van visszaszorulóban. Ezt az egyházi anyakönyvek adatainak több évtizedre visszamenő statisztikai feldolgozása bizonyíthatná a népszámlálások megbízhatatlan adataival szemben. Ha ez a folyamat tovább terjed, üteme fokozódik, az etnikai erőeltolódások a legsúlyosabb következményekkel járhatnak a Dunántúlra, amelynek elvesztése az egész ország sorsát is minden bizonnyal megpecsételné. Braun azon érvét, hogy a falvakból „kiveszett” magyarok ott élnek a Dunántúl városaiban, minthogy oda vándoroltak, Illyés nem találta elfogadhatónak: „Az elszakított területek városai is jórészt magyarok voltak; bizonyára ez tévesztette meg, ez nyugtatta meg annak idején azokat is, akiknek a falvak miatt nyugtalankodniok kellett volna.” A magyar népesség helyzetéről festett kép Braun benyomása szerint azért is olyan sötét, mert a magyarsághoz asszimilálódott németek tömegeit a közvélemény valójában nem tekinti igazán magyaroknak; ezeket számításon kívül hagyja, amikor azt vizsgálja, szaporodik-e vagy pusztul-e a magyarság? 1 32 Braun véleménye szerint Illyés kitűnően megírt cikke sajnos „nagyon alkalmas arra, hogy hangulatot teremtsen a falusi német lakosság ellen”, amellyel szemben a magyar középosztály egyre növekvő türelmetlenséget tanúsít. Attól tartott, hogy a Nyugat ankétja is ennek a nemzetiségi kérdésben tapasztalt türelmetlenségnek ad majd tápot. Kifogásolta, hogy Babits a hazai németségnek a kormánypolitika általi kényeztetéséről beszélt. „Ugyan miben áll ez a kényeztetés? Ami az anyanyelvükön való iskolázást illeti, bajos lenne mondani, hogy el volnának kényeztetve” - állapította meg. Illyés válaszában hangsúlyozta, hogy a magyarság boldogulását nem más népek rovására kívánja előmozdítani, s maga is elítéli azt, aki a népek között egyenetlenséget támaszt. Schöpflin Aladárral, a Nyugat ismert kritikusával szemben is leszögezte: a magyarság megmentését célzó fellépése „nem sovinizmus és nem is fajvédelem”. A magyar falu sorsa iránti fővárosi közönyre nem azért utalt, hogy vádolja a „bűnös Budapestet”, hanem hogy megnyeije támogatását az ügyhöz.1 33 Az egyke-kérdésben felszólaló Harsányi Gréte írónő adminisztratív eszközöket sürgető fellépésével szemben mind Babits, mind Illyés a nő szabad elhatározásának joga mellett foglalt állást; a megoldást Illyés abban látta, hogy érdekeltté kell tenni az anyákat a több gyermek vállalásában. A vitában felmerült, hogy az egyke nem magyar sajátosság, a baranyai német családoknál is tapasztalható; ez azonban nem adhat felmentést a magyarság soraiban végzett pusztítása megszüntetésének feladata alól. Illyés újra hangsúlyozta, hogy az egyke társadalmi probléma: végső fokon a „rettenetesen egészségtelen” földbirtokmegoszlás következménye; a „pusztulás” megállításának kulcsa ennek megváltoztatása.1 34 132Braun Róbert: A hivatalos statisztika. Nyugat, 1933. évf. 19. sz. 269-272. 13 3Schöpflin Aladár: A nép, a nyelv és a főváros. Nyugat, 1933. évf. 19. sz. 272-273. 134Harsányi Gréte: Egyke. Nyugat, 1933. évf. 19. sz. 274-278. Illyés Gyula: A magyarság pusztulása. Nyugat, 1933. évf. 20. sz. 337-345. 7*
