Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 457 berlini mérkőzése elmaradt; a csapat visszautazott Budapestre. A német sajtó harsányan támadta a magyar nacionalizmust — a német nacionalista Bleyer védelmében. Wettstein János követségi tanácsos, berlini ideiglenes ügyvivő azt jelenthette azonban a külügyminiszterré kinevezett Kánya Kálmánnak, hogy a német kormány és a nemzetiszocialista párt tartózkodóan viselkedik a Bleyer-üggyel kapcsolatban; a két vezető náci lap, a Völkischer Beobachter és a Der Angriff nem vesz részt a magyarellenes támadásokban. Gömbös parlamenti nyilatkozatát és a mértékadó magyar lapok mérsékelt állásfoglalását a német hivatalos körökben kedvezően fogadták; nem kell tehát attól tartani, hogy az incidensnek a német-magyar viszonyra súlyosabb kihatásai lehetnek. Sőt, a magyar kormánynak módjában áll határozottabban fellépnie az ellen, hogy „subaltern német tényezők” beleavatkozzanak ebbe a „bár sajnálatos jelenségektől kísért, de tisztán magyar belügybe”. Wettstein május 19-én felkereste a Külügyi Hivatalban Gerhard Köpke miniszteri igazgatót, hogy beszélgetést folytasson vele a Bleyer-incidensről. Elmondotta, hogy nézete szerint a Bleyer elleni felháborodásnak mélyebben fekvő oka a Németország iránti magyar közhangulat megromlásában keresendő, a birodalmi kormánynak a magyarországi behozatallal szemben tanúsított, mindjobban elzárkózó gazdasági politikája miatt. Bizonyos csalódást keltett Magyarországon az is, hogy német részről nem értékelik megfelelően azt a tényt, hogy a leszerelési konferencián a minap Magyarország volt az egyetlen állam, amely nyíltan a német álláspont mellett foglalt állást. Megjegyezte, hogy Hitlernek a birodalmi gyűlésben május 17-én tartott beszéde sem volt alkalmas arra, hogy a Magyarországon a birodalommal szemben uralkodó lehangoltságot enyhítse: nem tartalmazott egyetlen olyan kitételt sem, amelyet a Magyarország iránt érzett megkülönböztetett barátság jelének lehetett volna felfogni, „sőt a világháború után alakult nemzeti államok iránti megértés hangoztatása, és az a kritika, amelyet afölött gyakorolt, hogy a háború előtti országhatárokat nem a nemzetiségi elv alapján vonták meg, magyar szempontból tulajdonképpen nem minősíthető kedvezőnek”. Wettstein jelentése szerint Köpke teljesen igazat adott neki, és mentegetődzve megjegyezte, hogy a kancellár beszédének nehezményezett passzusát a Külügyi Hivatal legcsekélyebb befolyásolási lehetősége nélkül szerkesztették meg. Ez a Hitler-beszéd egy olyan kitételt is tartalmazott, amelyet a Führer 1935-ben is megismételt, s amelyre német részről azután is sokat hivatkoztak, mint nemzetiszocialista axiómára: „A »germanizálás« fogalmat mi nem ismeijük. A nemzetiszocializmus tana a nemzeti asszimiláció gondolatát dogmatikusan elutasítja.” Ehhez a kitételhez, amely egyrészt „megnyugtatás” kívánt lenni, másrészt azonban figyelmeztetés is a német kisebbségek asszimilálására irányuló törekvésekkel szemben, Wettstein nem tett semmiféle megjegyzést. Visszatérve a Bleyer-incidensre, Wettstein azon határozott véleményének adott kifejezést, hogy „nem pusztán tapintatlanság volt Bleyer részéről a magyarországi német kisebbség állítólagos sérelmeinek szóba hozása egy ahhoz teljesen kedvezőtlen időben, hanem ebben őt egy igenis céltudatos megfontolás vezette”. Értesülései szerint a nemzetiszocializmus uralomra jutása óta Bleyer a németországi „illetékes köröknél úgy saját személyét, mint az általa képviselt ügyet illetőleg bizonyos fokig csökkent érdeklődést tapasztalt; kézenfekvőnek látszik tehát, hogy Bleyer tudatosan provokálta most ezt a botrányt, hogy ezzel kapcsolatban úgy a német közvéleményben, mint a birodalmi
