Századok – 1979

Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III

A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 423 pozícióról, melyet azáltal biztosítottak maguknak, hogy a magyar irredentával való együttműködéstől tartózkodnak”.3 A magyar külügyminiszter állandó helyettesét, gróf Khuen-Héderváry Sándort március 11-én felkereső budapesti némét követ, Hans Schoen szavaiból is valóban az derül ki, hogy a német kormány Pataky és Roediger tárgyalását szorgalmazva, a kisebbségi együttműködésről nem hajlandó komolyan tárgyalni 4 3OL Küm. pol. rés. 46. cs. 21. tétel. 152/1932. Kánya jelentése. Berlin, 1932. márc. 9. 4OL Küm. pol. rés. 46. cs. 21. tétel. 152/1932. Khuen-Héderváry napijelentése. Bp. 1932. márc. 11. 5OL Küm. pol. rés. 46. cs. 21. tétel. 368/1932. Walko napijelentése. Bp. 1932. jún. 21. 6 Képviselőházi Napló (KN), 1931/VIII. 151. 7Hedwig Schwind: Jakob Bleyer. München, 1960. 144-145. ’Nation und Staat, 1931/1932. évi. 645-646. Ungarnländisches Deutschtum und Parteipolitik. Mindez arra késztette a magyar kormányt, hogy a hivatalos tárgyalást ne tekintse aktuálisnak mindaddig, míg a kisebbségi együttműködés kérdésében megfelelő előzékeny­ségre nem talál. Ebből a helyzetből kiutat keresve, Solf Teleki Pálnál csak magánjellegű levélben puhatolódzhatott, aki azonban a magyarországi német kisebbség problémáival kapcsolatban azt ajánlotta, hogy mivel főleg a katolikus egyházon múlnak, egyházi vonalon próbálják tisztázni azokat. Solf kérte, hogy magyar részről mielőbb jelöljék ki azt a katolikus egyházi férfiút, aki a német részről kijelölendő hasonló személy tárgyaló­partnere lenne; Schoen követ is szorgalmazta az ügyet 1932. június 21-én Walko Lajos külügyminiszternél, nyomatékosan hangsúlyozva azonban, hogy az egyházi vonalon való eszmecsere nem teheti tárgytalanná a hivatalos államközi megbeszélést. Ezzel Walko egyetértett, de szükségesnek tartotta, hogy Teleki figyelmeztesse válaszlevélben Solfot: a magyar kormány az egyházi tárgyalópartner kijelölését is a német kormány előzékeny állásfoglalásától teszi függővé, a kisantant-államokbeli német-magyar kisebbségi együtt­működés érdembeli megvitatása kérdésében.5 Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök a képviselőház költségvetési vitájában 1932. május 20-án a hazai kisebbségi kérdést csak futólag érintette; a magyarországi nemzeti­ségek igényeiről egyetlen szót sem ejtve, kijelentette: „nagyon meg leszünk elégedve, ha a mi testvéreink is, akik a haza határain túl laknak, olyan elbánásban részesülnek, és olyan testvéries érzülettel kezeltetnek az ottani másnyelvű többség részéről, mint amilyen érzelemmel vagyunk és viseltetünk mi az itteni hazafiasán gondolkozó idegenajkú polgár­társaink iránt”.6 Jakob Bleyer, a magyarországi német kisebbség nacionalista mozgalmá­nak vezetője, úgy jellemezte ezt a kormányfői megnyilatkozást Ewald Ammende, az euró­pai nemzetiségi kongresszusok főtitkára előtt, mint amely már magában véve is visszalé­pést jelent.7 Az utóbbi időben a magyarországi németség egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az ellenzéki Kisgazdapárt felé, amely a válságtól sújtott gazdatársadalom megmentését hirdette, s politikusai a német kisebbség kulturális követeléseit is pártfogolták szónokla­taikban. Bleyer azonban óvatosságra intett: ismeretes, hogy a Kisgazdapártnak és más pártoknak vannak olyan tagjai, akik keresik ugyan a német falvak támogatását, de valójában ellenséges érzületűek a németséggel szemben.8 A bleyeri irányzat erőfeszítései, hogy a Heinrich Köhler vezette Gazdasági Iroda (Wirtschaftskanzlei) segítségével meg­szervezze a német parasztság főleg bor-, gyümölcs- és térj termelésének, illetve értékcsíté- 4*

Next

/
Oldalképek
Tartalom