Századok – 1979
Folyóiratszemle - Silló-Seidl György: Semmelweis halála (Ism.: Pál Lajos) 162/I
TÖRTÉNETI IRODALOM 163 szerzett magának, s nyers modora, vitás kérdésekben megmutatkozó kérlelhetetlen magatartása csak tovább növelte ellenfelei táborát a pesti egyetemen. Az első' nyílt kenyértörésre akkor került sor, amikor a szülészet professzora — Birly Ede - 1854-ben meghalt, s a magyar tanári kar mindent megtett Semmelweis kinevezésének megakadályozására. A tanári kar ellenére az osztrák hatóságok Semmelweis kinevezését hagyták jóvá, azzal az indoklással, hogy az állás betöltéséhez kívánatos a magyar nyelvtudás is. (Az ellenjelölt ugyanaz a Carl Braun volt, aki Bécsben elfoglalta Semmelweis helyét az I. számú klinikán.) 1865 nyaráig Semmelweis a tanítás mellett rendszeresen írt az 1857-ben indult Orvosi Hetilapba, melyet barátja - talán az egyetlen - Markusovszky Lajos szerkesztett. A könyv szerzője a következő részekben megpróbálja rekonstruálni az 1865. júliusi napok eseményeit, s határozottan kifejti azt a véleményét, hogy Semmelweis áldozatává vált felesége és a tanári kar egy része összeesküvésének. Az elmegyógyintézeti beutalót Wagner, a belgyógyászati klinika tanára, Balassa, a gyakorlati sebészet tanára és Bókay a gyermekkórház/ vezető főorvosa írta alá. A kórelőzményt Bókay állította össze, nagyrészt a feleség közlései alapján. A Bókay-jelentés értékelése alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy az elmebetegség kizárható; a leírt tünetek alapján határozottan kijelenti, hogy Semmelweis minden valószínűség szerint cukorbeteg volt, deviáns magatartási tüneteit a változó korba lépése — ekkor 47 éves volt - okozta, mely egyben magyarázatot adhat családi problémáira is. Az összeesküvési teóriát - a szerző szerint - alátámasztja az is, hogy a beteg Budán - ahol ekkor már működött a Schwartzer-féle intézmény - való kezelése fel sem vetődött, s elmebetegségekben járatos orvos véleményét nem kérték ki. Ugyanakkor a Bókay-jelentés kizárja azt a korábbi elképzelést is, hogy a vérmérgezés az elmegyógyintézetbe való szállítás előtt keletkezett kézsérülés következménye lett volna, ugyanis ilyen sérülésről, az egyébként aprólékos jelentés, nem tesz említést. A szerző a boncolási jegyzőkönyv eredeti példánya alapján azt állítja, hogy az elmegyógyintézeti dulakodás közben keletkezett felületi sérüléseken keresztül — az egyébként sohasem steril - kényszerzubbony okozta a fertőzést. Silló-Seidl György a birtokába került kórlapot grafológusokkal megvizsgáltatta, melynek eredménye alapján bizonyítottnak tekinti, hogy azt utólag, a betegség végső stádiumában állították össze, a már felismert betegség tüneteinek korábbi időpontra datálásával. A részletes elemzésével azt is bizonyítottnak tekinti, hogy alapvetően orvosi műhiba okozta Semmelweis halálát, ui. a betegség korai szakaszában sebészi beavatkozással elejét vehették volna az általános krízisnek. A könyv szerzője a napjainkig lappangó fontos fonásanyag felkutatásával nagy lépéssel vitte közelebb a kutatást Semmelweis utolsó napjainak tisztázásához. Megnyugtató megoldást persze ő sem ad, érveinek többsége hipotetikus. Elképzelhető más magyarázat is, amelyet viszont már az ismert és elérhető anyagra támaszkodva adhatnak meg a kutatók. (A szerző a birtokában levő anyagot a közelmúltban a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak adta át.) Érdekes, de megírási módjában kissé szokatlan munkát olvashattunk Silló-Seidl Györgytől, akinek személyéről majdnem annyit tudunk meg, mint könyve hőséről. Szembetűnő jellegzetessége a munkának, hogy a lényeges és lényegtelen dolgok azonos hangsúllyal szerepelnek. Nem szerencsés pl. a hivatalnokokkal való beszélgetések „szó szerinti” közlése, vagy annak leírása, hogy orvosi „álruhában” miként szerezte meg a kórházi felvételi lapot. Az ilyen jellegű példákat még hosszan lehetne sorolni, de befejezésül mégis az érdemről illik szólni. Ez pedig nem más, mint az eddig nem ismert anyagok felkutatása és hozzáférhetővé tétele. Az orvos- és tudománytörténészek ezért kétségtelenül hálásak lehetnek Silló-Seidl Györgynek. Pál Lajos 11*
