Századok – 1979
Folyóiratszemle - Petrus Ransanus: Epithoma rerum Hungarorum. Curam gerebat Petrus Kulcsár (Ism.: Fügedi Erik) 151/I
TÖRTÉNETI IRODALOM 151 PETR US RANSANUS: ЕИТНОМА RERUM HUNGARARUM. CURAM GEREBAT PETRUS KULCSÁR. (BIBLIOTHECA SCRIPTORUM MEDII RECENTISQUE AEVORUM. SERIES NOVA. REDIGIT ANTONIUS PIRNÁT) (Budapest, Akadémiai Kiadó. 1977. 232 1.) А 15. századi magyar történelem elbeszélő forrásainak többsége még ma is csak 18. századi nehezen hozzáférhető és kritikai szempontból túlhaladott kiadásban áll rendelkezésre, kisebbik része pedig ma is csak még nehezebben hozzáférhető ős- vagy korai nyomtatványokban. Ezen az elmaradottságon akart segíteni Juhász László a Bibliotheca scriptorum első sorozatának megindításával és a tárgyalt korszakra vonatkozólag nemcsak Bonfini, hanem többek közt Ransanus egy Mátyás előtt elmondott beszédének a tudományos igényeket kielégítő kiadásával. A második világháború ezt a munkát is félbeszakította, folytatására csak a hatvanas években került sor. A gondozást Irodalomtudományi Intézet vállalta, s külön kiadóbizottságot hívott életre. A megindított munka most termi első gyümölcseit, 1976-ban Bonfini kiadását fejezte be, 1977-ben Ransanus munkáját jelentette meg Kulcsár Péter. Ha nem is vet jó fényt történettudományunkra, hogy a gondozást más tudományt művelő intézmény vette át, ez semmiképpen sem csökkenti örömünket, hogy a 15. század forrásai végre modern és kritikai kiadásban állnak rendelkezésünkre, sőt talán arra a reményre is jogosít, hogy Thuróczy krónikájának a történészvonalon teljesen megfeneklett edíciójára is ebben a sorozatban kerülhet sor. A domonkos rendhez tartozó (szül. 1428) Ransanus, aki III. Calixtus (1455-1459) egyházpolitikai munkatársa, s ebben a szerepében a szicíliai rendtartomány feje volt, 1476-ban pedig lucerai püspökké lett, hazánkkal nem a szicíliai keresztes hadjárat szervezése (1464) alkalmából került érintkezésbe, hanem az Aragoniai-ház szolgálata révén. Előbb Aragóniái János későbbi bíboros (1480-84 esztergomi adminisztrátor) nevelője, majd 1488-90 a nápolyi udvar követe Magyarországon, ahonnan II. Ulászló koronázása után tért vissza, hogy 1492-ben bekövetkezett haláláig már csak hatalmas, de befejezetlen világtörténetén, az Annales omnium temporum-on dolgozzon. Történetírásunk érdeklődé sét műveinek nem a 15. század második feléről szóló, személyes tapasztalatokon alapuló részei, hanem az I. Istvánról írt fejezete keltette fel. Tóth Zoltán ennek a folyóiratnak hasábjain fejtette ki, hogy a nápolyi követként Mátyás udvarában tartózkodó püspök egy a legendáknál korábbi forrást használt (Szt. István legrégibb életirata nyomán, Századok. 1947. 23-97.) Felfogását Gerics József (Legkorábbi gesta-szerkesztéseinek keletkezésrendjének problémái. Bp. 1961.) magáévá tette, Csóka Lajos (A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI-XIV. században. Bp. 1967) viszont tagadta, mondván, Ransanus előadása mégis a Hartwick-legendán alapul, amit Blazovich László a stíluskritika eszközeivel támasztott alá (Itk, 1975. 186-188). Pedig Ransanus igazi jelentősége két másik ponton rejlik: részben földrajzi leírásain, részben, amint erre Kulcsár a bevezetőben rámutat, a magyar humanista történetírásra gyakorolt hatásában. Az ismertetendő kötet 22 oldalas (olasz nyelvű) bevezetése után adja az „Epithoma” szövegét (25-179), majd függelékben négy kiadás ajánlását (183-190). Ezt jegyzetek követik (193-215), egy szerzői (219) és egy névmutató (220-232) zárja le. A munka eredeti őspéldánya elveszett, de egy egyszerű másolat még Mátyás halála előtt elkészült a Corvina számára, sajnos, ez is eltűnt. Ma ennek a Corvina részére készült egyszerű másolatnak két további másolatával rendelkezünk, az egyik az OSzK Kézirattárában, a másik a palermói városi könyvtárban található. Az ismert kiadások javarésze az OSzK példányán alapszik, ezt adta ki Zsámboky János (1552) őt követte Bongarsius (1600) és Schwandtner (1746-1766), az őspéldány egyedül Pécsi Lukács (1589) számára volt hozzáférhető. A jelen kiadás a két kéziraton, az OSzK-én és a palermóin épült fel, de figyelembe veszi a későbbi kiadásokat is. A történész a szövegen kívül a legnagyobb örömmel a jegyzeteket fogja üdvözölni. Kulcsár 1973-ban megjelent munkájában (Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. Humanizmus és reformáció 1.) Bonfinit „szedte szét”, kimutatva forrásait, lett légyenek azok klasszikus auktorok, korabeli írók, oklevelek vagy akár a Biblia. Bonfini esetében ebben külön kötetre volt szükség,
