Századok – 1979
Beszámoló - Beszámoló a magyar–csehszlovák történész vegyesbizottság 13. ülésszakáról (Szakály Ferenc) 120/I
BESZÁMOLÓ 127 szüntetésének és a jobbágyfelszabadításnak gondolata is. A 18. század végén mozgósító erővel hatottak a francia forradalmi események hírei, majd az orosz katonaság megjelenése, amitől a parasztok antifeudális harcuk támogatását remélték. A szlovákiai népi mozgalmak, bár nem tudták megvalósítani a társadalom forradalmi átalakítását, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet szerves részét alkották, s szerepet játszottak a polgári forradalom előkészítésében. Szakály Ferencnek: A 16—17. századi magyarországi parasztmegmozdulások néhány" sajátossága című előadása néhány olyan szempontra utalt, amelyek az osztályharcokról és függetlenségi küzdelmekről kibontakozott 1960-s évekbeli élénk vitákban is figyelmen kívül rekedtek. Az 1526 és 1686 közti magyarországi parasztmegmozdulások legszembetűnőbb vonása, hogy köztük feltűnően kevés a nagy területek parasztságát mozgósító s még kevesebb a par excellence antifeudális indíttatású mozgalom. Ez annál is inkább meglepő, mert ez a nagy refeudalizálási kísérlet korszaka, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a későbbiekben is a kelet-európai agrár- és társadalomfejlődés útját járta. Ezt az ellentmondást a paraszttársadalom nagyfokú mobilitása magyarázza; a nemesség éppen a parasztság mozgását igyekezett a legerőteljesebben korlátozni, e téren érte el azonban a legkevesebb eredményt. Az ország területén állandósult háborús állapot mérhetetlen pusztulást zúdított a termelő népességre, ugyanakkor azonban feltörte a paraszttársadalom zárt kereteit. Sok paraszt végvári katonának vagy hajdúnak állott, de paradox módon, a pusztulás a termelésből ki nem szakadt paraszttömegeknek is nagyobb mozgáslehetőséget kínált. A munkáskéz permanens hiánya ugyanis megakadályozta a birtokos osztályt abban, hogy a parasztsággal szemben egységesen lépjen fel s érvényt szerezzen a parasztok költözését korlátozó rendelkezéseinek. (Jellemző, hogy öt keletmagyarországi vármegyében 1558 és 1608 között — hiányos adataink szerint is — 11 000 jobbágy család változtatott legálisan vagy illegálisan földesurat.) Ugyancsak a mobilizáló tényezők közé sorolható az ország három részre szakítottsága; a 15 éves háború megsemmisítő pusztításai után a királyi Magyarországról a jobbágyok tízezrei telepedtek át — engedve a kedvező telepítési feltételek vonzásának — a hódoltságba, ahonnan aztán földesuraik csak nagyritkán szerezhették vissza őket. A megnövekedett mobilitás természetesen fékezőleg hatott az indulatok felhalmozódására. De az osztályharc tompításának irányába hatottak az állandó háborúskodások, és az ország területén működő — idegen és magyar — katonaság rablásai is. A megtermelt javak és a termelés folyamatosságának védelmében a földesúr és jobbágyai érdeke jószerivel teljesen egybeesett (erre mutat pl. a nemesi vármegyék keretei közt szervezett önvédelmi szervezetek — az ún. paraszt vármegyék és zápiszok - működése). A 16—17. század magyarországi paraszt megmozdulások jórésze önvédelmi jellegű akciónak indult, s többségük meg is maradt annak. Szemben a korábbi „nemzeti összefogás” és „népi patriotizmus” koncepciókkal, az előadó hangsúlyozta, hogy a parasztság többnyire csak önvédelmi akcióin keresztül kapcsolódott a 17. századi Habsburg-ellenes küzdelmekbe is. Azáltal, hogy védte lakóhelyét és javait a területén működő katonasággal szemben, hellyel-közzel jelentősen befolyásolta mind a császári, mind pedig a velük hadakozó erdélyi és magyar rendi hadseregek működését. Mindig az ellen a hadsereg ellen lépett fel, amely rátelepedett és amely — ami ezzel e korban egyértelmű - fosztogatta. Különösen jól megmutatkozik ez I. Rákóczi György 1644-es és 1645-ös felvidéki had
