Századok – 1979
Krónika - A Magyar Történelmi Társulat közgyűlése (Ism.: Székely Anna) 1157/VI
KRÓNIKA 1159 vonalát, sokrétűségét, hasznosságát és vonzóerejét. Azt hiszem, ebből pedig egyetlen jövendő vezetőség sem engedhet. Természetesen vetődik fel tehát a hogyan tovább kérdése? A Társulat sok évi vívódás, az újfajta tudományos intézményi rendszerben és a közéletben való helykeresés után az utóbbi évtizedben meg tudta újítani magát. Messze vagyunk attól a sok évig ismétlődő kérdéstől, hogy modern világunkban van-e a Társulatnak helye a nap alatt? Ma már nem ez a kérdés, hanem hogy milyen módon és milyen feltételek között tudja betölteni megújult feladatait, megtorpan-e az utóbbi fél évtized fejlődése, vagy képes lesz-e Társulatunk tovább haladni a megkezdett úton. Amikor a Közgyűlés a közéletben való aktívabb részvétel feladatait helyezte előtérbe, ennek csak társadalmi igényeivel, s nem a Társulatra háruló adminisztratív és szervezeti következményeivel számolt. Egy ilyen elv kimondása azonban természetszerűen vonja maga után, hogy a Társulat mindenkié, aki történész - akár kutató intézetben, akár közművelődési intézetben — múzeumban, levéltárban stb., akár hírközlő-tömegkommunikációs munkahelyen, akár felső, közép, vagy alsó oktatási intézetben, akár másutt dolgozik. Vannak olyan külföldi társulatok, amelyek bárkit, aki a történelem iránt érdeklődik, tömörítenék, másutt a mozgalmi oktatókat is szervezik és így tovább. Azon lehet vitatkozni, hogy ezeket a rétegeket, ha kérik, befogadjuk-e, azon azonban kevésbé, hogy a történelemmel hivatásosan foglalkozók előtt bezárhatjuk-e a Társulat kapuit. Ha ilyenre gondolnánk, akkor épp a hazai történészvilág egyetlen átfogó közéleti szerve alapállásának mondanánk ellent. A kérdés tehát marad: hogyan tovább? Annál inkább fennmarad ez a kérdés, mert megnövekedett tagságunk is a hivatásos történészeknek legfeljebb 10%-át foglalja magába. Szinte minden történész foglalkozási rétegnél nagy még a tagnövelés lehetősége. Az ország mintegy 6—7 ezer történelemtanárából 460 tagja a Társulatnak. A 47 szakfelügyelő tagunk éppannyi, amennyi vezető szakfelügyelő van az országban - ennek azonban többszöröse a járási szakfelügyelők száma. A 29 vidéki muzeológus tagunk is megyénként alig több mint egy személyt jelent, a könyvtáros tagságunk annyit sem. Azt pedig szinte név szerint tudjuk, hogy a főhivatású kutatók, egyetemi oktatók közül kik, s sajnos milyen sokan nem tagjai a Társulatnak, nem is szólva a tömegkommunikációs intézményeknél dolgozó kollégáinkról. Ha tagtoborzásba kezdenénk a következő 3 éves periódusban, valószínűleg akár meg is lehetne kétszerezni tagságunk számát. Ha csak annyit teszünk — s ezt kötelességünk megtenni -, hogy még többrétegűbbé és még vonzóbbá tesszük programunkat, akkor is automatikusan növekedni fog a taglétszám, akár kétszeresére is. Az a kérdés, siettessük-e ezt a folyamatot, van-e ennek értelme és realitása, rendelkezünk-e a gyors növekedéshez szükséges további feltételekkel? Erre a kérdésre részben könnyű a válasz. A szervező és adminisztratív apparátus s az anyagi vonatkozásokban biztosan nem. Erre persze azt mondhatjuk, hogy amennyiben növekedik a Társulat, s ezzel kapcsolatban növekednek a szervezési feladataink és anyagi kötelezettségeink, akkor teremtsük meg hozzá a feltételeket, s amennyiben ez nem tőlünk függ, kezdjük meg a megfelelő kapuk döngetését. De mielőtt még új Botondként lépnénk fel, meg kell azt is vizsgálnunk, hogy ez-e az az út, amelyen járnunk kell, s mik lesznek a várható más irányú következmények? örvendetes, hogy az utóbbi években nagy központi rendezvényeink, országos és nemzetközi konferenciáink, vándorgyűléseink, nyári akadémiáink iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy azt alig tudtuk kielégíteni. A beszámoló I. sz. mellékletében megtekinthető kimutatásból kitűnik, hogy egy-egy nagyobb központi rendezvényünkre általában 250-350 résztvevő jön el. Természetes, hogy a Társulat minden tagjának kell ezekre a rendezvényekre küldeni meghívót. A legnagyobb bajban lennénk, ha egyszer minden tagunk el akarna jönni valamelyik rendezvényünkre, sőt még akkor is, ha csak akár a fele részt akarna venni. Nem is szólva arról, hogy a Társulatba be nem lépett érdeklődők előtt sem lehet bezárni az előadóterem ajtaját. S bár még sohasem kíséreltük meg kimondottan belépődíjat szedni, de amikor az egész rendezvényre vonatkozó részvételi díjat kértünk, ez sohasem riasztotta vissza az érdeklődőket. Megkíséreltük megtudakolni, hogy kit milyen korszak, ágazat, téma érdekel, hogy rétegszervezéssel próbálkozzunk. Ez azonban épp a nagy központi rendezvények tekintetében kevés útmutatást adott. Olyan jellegű konferenciákon, mint pl.: a Rákóczi, a Thököly, az Antifasiszta ellenállás, a Történelem és a tömegkommunikáció, vagy a Történelmi irodalom és publicisztika; a korábbi informálódás alapján összeállított listákon elválasztott valamennyi rétegből szinte egyformán vettek részt. Nem dönthetjük el tehát előre, hogy a nagy rendezvényeinkre kiket hívunk meg, kiket nem, a tagságnak saját magának kell döntenie abban, hogy mi érdekli, min akar részt
