Századok – 1979
Folyóiratszemle - Mager W.: A rendi alkotmányok problémája a bécsi kongresszuson 1814/15 1149/VI
FOLYÓI RATSZEM LE 1149 W. MAGER: A RENDI ALKOTMÁNYOK PROBLÉMÁJA A BÉCSI KONGRESSZUSON 1814/15 A Napóleon utáni európai újjárendezés kérdéseiről határozó bécsi kongresszuson létrehozott Német Szövetség 1815. június 8-án elfogadott alkotmánya „minden szövetségi államban rendi alkotmány” bevezetését írta elő. Az államszövetségi elveknek ellentmondó, a tagállamok alkotmányautonómiához való jogait sértő 13. cikkely nem volt szerves következménye a Németország biztonságát és függetlenségét, az európai nyugalom és egyensúly megvédését központi követelményként megfogalmazó célkitűzéseknek. Az alkotmány legrövidebb paragrafusa ugyanakkor a rendi közreműködés elvét úgy ismerte el a törvényes uralkodás feltételének, hogy a képviseleti szervek létrehozásáról, összetételéről konkrétan nem rendelkezett. Mager tanulmánya a törvénycikk belső tartalmát vizsgálja, s a sorok mögött meghúzódó meggondolások lényegének feltárására törekszik úgy, hogy elemzésében felvázolja a határozat megszületésének rövid történetét is. A tárgyalások 1814. október 14.-november 16. között az Ausztria, Poroszország, Hannover, Bajorország és Württemberg képviselőiből álló Német Ügyek Bizottságának keretei között folytak, majd 1815. május 23-tól az alkotmány aláírásáig terjedő időszakban a többi német államot is bevonták a döntéshozatalba. A munkálatok alapjául Ausztria és Poroszország közösen előterjesztett, Hannover támogatását élvező 12 pontos dokumentuma szolgált, melyet a porosz államkancellár Hardenberg 41 pontos javaslata alapján, a volt reformminiszter Stein, s a porosz udvari jogtanácsos Salms-Laubach észrevételeit figyelembe véve dolgoztak ki. Hardenberg és W. Humboldt Metternichhez intézett 1815. február 10-i levele arról tanúskodik, hogy a tárgyaló felek az erős központi hadsereg megteremtésére, a szövetségi bíróság felállítására, és a rendi alkotmány általános bevezetésére vonatkozó alapkérdésekben tökéletesen egyetértettek. A program első két pontja nem szorul külön magyarázatra, a harmadik megértése azonban önálló vizsgálatot igényel. Mager kiemeli, hogy a probléma megválaszolásához a tervezett Német Szövetség felépítésének egészéből szükséges kiindulni. Az elképzelés formailag ugyanis azonos jogú szerződő felek föderációjának létrehozását írta elő, miközben a gyakorlatban annak a harmadik pontja Németország föderatív megosztására alapuló osztrák-porosz dualizmusnak a megalapozását célozta, melynek megvalósítása Bajorországot, Württemberget és Hannovert egyaránt alárendelt pozícióba juttatta volna. Nem nélkülözte az ellentmondásokat Ausztria és Poroszország együttműködése sem. A hadvezetés kilátásba helyezett megoldása ugyanis olyan teijeszkedési lehetőségeket biztosított Poroszország számára Észak-Németországban, melyhez hasonlót Ausztria délen nem remélhetett. Metternich mégis csatlakozott a porosz előterjesztéshez, mert Poroszország északi befolyásának megerősödésétől egy olyan hatalom megszületését remélte, amely képes az Oroszország és Franciaország közötti egyensúlyozó szerep betöltésére, s ezzel hozzájárulhat a Habsburg-birodalom korábbi nagyhatalmi állásának helyreállításához. A Napóleonnal kötött párizsi béke a német kérdés konföderativ és föderatív rendezését egyaránt lehetővé tette. A frankfurti szerződések ugyanakkor elismerték a koalícióhoz 1813 végén csatlakozó fqedelmek szuverenitását, azzal a megszorítással, hogy szükséghelyzetben készek magukat Németország általános érdekeinek alávetni. Az utóbbi megállapodásokban megnyilatkozó hegemonisztikus osztrák-porosz törekvéseket Bajorország és Württemberg kezdettől fogva ellenezte, és határozottan visszautasított minden, a laza szövetség keretein túlmutató kezdeményezést. A volt Rajnai Szövetség tagállamainak megnyerése tehát láthatóan nehéz problémákat vetett fel. Az ellentétek megszüntetésére született a rendi alkotmány általános visszaállítására irányuló javaslat. A porosz és az osztrák politikusok úgy képzelték, hogy a hatalmuktól megfosztott rendek megnyerésével megváltoztathatják az egyes országok belső erőviszonyait, s így minden külső nyomás nélkül elérhetik, hogy az érintett államok szuverenitásukról lemondjanak, és elfogadják a felvázolt megoldást. Bajorország és Württemberg a rendi alkotmány bevezetését elvileg nem ellenezte, határozottan leszögezte azonban azt, hogy annak kidolgozása és életbe léptetése minden állam szuverén jogát képezi. A nyílt szakítás elkerülése érdekében több közvetítő elgondolás is megfogalmazódott. Felmerült például egy, az eredeti elvek alapján létrehozott ún., „csonka föderáció” lehetősége, Bajorország és Württemberg kizárásával. Stein egy olyan kettős alkotmányrendszer megalkotását indítványozta, amelyben a Német Szövetséghez nem tartozó országokkal egységes birodalmat alkotó Ausztria és 13*
