Századok – 1979
Folyóiratszemle - Kelley Robert: Ideológia és politikai kultúra Jeffersontól Nixonig 1144/VI
FOLYÖIRATSZEMLE 1145 minta alapján képzelte el a nemzet további fejlődését. E párt angolbarátságra és az atlanti partvidékre alapozta politikáját, a gazdasági életben pedig a kereskedelemre koncentrált. A hatalmat 1800-ban megszerző jeffersoni Demokrata-Republikánus Párt, melyet a déli és a középső államok etnikai kisebbsége támogatott, és amelynek politikája a nemzeti érdekeknek az adott pillanatban jobban megfelelt, éppen ellenkezőleg, nyugat felé orientálódott, angolellenes, libertinista politikát folytatott, és a mezőgazdasági termelésre, az önkormányzati rendszerre helyezte a hangsúlyt. A két párt közti legfőbb ellentétet az angolokhoz való viszony és ezzel együtt a tengeri semlegesség kérdése jelentette. A második függetlenségi háború (1812-1814) vége republikánus győzelmet hozott. A Fedcralista Párt 1820-ra megszűnt, ám ez egyben a Republikánus Párt frakciókra bomlását, s egyben a jeffersoni korszak végét is eredményezte. Az új párt Andrew Jackson elnöksége alatt Demokrata Párt néven - a déli, közép-atlanti, valamint kezdetben a nyugati államok támogatásával - újjáéledt. Vele szemben az ún. whigek álltak. A két párt 1840-re olyan szervezettségre tett szert, hogy az amerikai történelemben elsőként tekinthetők modern értelemben vett tömegpártnak. Fő harci területük a gazdasági szféra volt: a whigek a gazdasági fejlődésért, a bankok és korporációk fejlesztéséért szálltak síkra, míg a demokraták bankellenes törvényeket követeltek, és a korporációk szabályozásáért harcoltak. A két párt támogatóinak etnikai-vallási megoszlása különösen alakult: a római katolikusok, lutheránusok, baptisták és metodisták általában demokraták voltak, míg a kálvinisták és moraviánusok szinte kizárólag whigek. Délen a helyzetet tovább bonyolította, hogy a bankárok, kereskedők túlnyomó többsége és az Ap pala ehe -heg у ség vidékén élők mellett igen sok gazdag ültetvényes is whig-párti volt - annak ellenére, hogy a whigek erőteljesen támadták a déli állapotokat. Mindazonáltal 1836-1848 között a déli államokban a whigek kerültek többségbe. A második pártrendszer bukását a rabszolgaság kérdésének felvetődésc okozta. Ekkor a Whig Párt szétesett, a Dél a demokraták mögé sorakozott fel. Északon pedig fellépett az új Republikánus Párt: ez a harmadik, vagy polgárháborús pártrendszer megszületését jelentette. A republikánusok jellegzetesen jenki terminusokban gondolkodtak, és teljesen szemben álltak a demokraták által támogatott déliekkel, így a rabszolgaság kérdése lényegében különböző politikai kultúrák konfliktusa volt. A polgárháború befejezése a republikánusok számára nemcsak Észak győzelmét jelentette, hanem a whigek által oly sokszor követelt gazdasági változások megvalósulását is: a jenki fölényt és Dél északi szemszögű átalakulását-átalakítását. A déli demokraták csak az 1870-es évekre tértek magukhoz, ekkor azonban a demokrata program, különösen az emigránsok között, de Északon is, igen népszerűvé vált. Ennek ellenére csak 1892-re lettek kormányzó párttá. A „Gilded Age” nagy megrázkódtatása, az 1890-es nagy gazdasági válság ugyanakkor szétzilálta a demokrata koalíciót: a városi lakosság, valamint a déli és a nyugati farmerek bizalmatlanná lettek, és újra a Republikánus Párt felé orientálódtak, hasonlóképpen a városi etnikai kisebbségek is - az ír katolikusok kivételével. Ez a negyedik korszak, a „Progressiv Era ” pártrendszere, vagyis Wilson elnöksége alatt volt a legszilárdabb, ám a háborúba való belépés és egyéb tényezők hatására már 1920-ban a demokraták javára billent a mérleg. így aztán 1936-ban, Roosevelt megválasztásával, tökéletes demokrata győzelem született. Megkezdődött az ötödik korszak, a New Deal időszaka, amely kezdetekor a legelső pártrendszerre emlékeztetett, még a pártok 'tömegbázisának etnikai megoszlásában is. A két párt között azonban szerepcserére került sor: most a republikánusok tekintettek inkább a múltba, és a demokraták lettek azok, akik a nemzet jövőjét tartották legelsősorban szem előtt. Kelley elemzésében a pártok társadalmi bázisára és a pártvezetők, elnökök társadalmi hovatartozására helyezi a hangsúlyt, de nem osztályhovatartozási, hanem nép esség szociológiai alapokon: tehát nála az etnikai hovatartozás döntően befolyásolja, ha nem determinálja az egyes pártokhoz való kapcsolatot. Különösen élesen emeli ki a jenki és déli fehér ellentétet, az „eredeti” lakosságnak tekintett angolszász népesség és a különböző bevándorló csoportok szembenállását, és különösen hangsúlyozza a katolikus ír bevándorlóknak az egész társadalommal szembeni megnyilvánuló rezisztenciáját. Az amerikai politikai gondolat, politikai vezetés fejlődését és változásait így szinte kizárólag belső tényezők függvényeként mutatja be, amelyet csak motivál bizonyos időszakokban egy létező, vagy fiktív külső fenyegetéstől való félelem (pl. a függetlenségi háború alatt, vagy a második világháború után).
