Századok – 1979
Folyóiratszemle - Farnell James E.: London szerepe az angol polgári forradalomban 1143/VI
FOLYÓIRATSZEMLE 1143 JAMESE. FARNELL: LONDON SZEREPE AZ ANGOL POLGÁRI FORRADALOMBAN A tanulmány szerzője Londonnak az angol polgári forradalomban játszott vezető szerepével foglalkozik, pontosabban, ennek a szerepnek a társadalmi, filozófiai hátterét deríti fel. A dolgozat a korabeli parlamenti, levéltári anyagok mellett a modern szakirodalom több mint félszáz feldolgozására támaszkodik. A szerző Robert Brenner London szerepének és kereskedelmi érdekeinek összefüggéseit feltáró tanulmányából indul ki. Farnell azonban kiterjeszti vizsgálódásának körét a londoni kereskedő réteg egészére, és a kereskedelemben érdekelt manufaktúra-tulajdonosokra is. Ez a két csoport, mely gazdaságilag a város irányítója, nem kötelezte el magát a kor politikai harcaiban. Szinte köztudott, hogy a forradalom előtt a város politikája a politikai bonyodalmaktól való tartózkodás volt. Miként válhatott az apolitikus vezetők által irányított London a forradalom vezető erejévé? - teszi fel a kérdést a szerző. A paradoxonnak látszó kérdés megválaszolásához Farnell elvégzi a forradalom előtti Anglia politikai struktúrájának elemzését, feltárja a politikai élet két vezető erejének (a királynak és a főrendeknek) a városhoz való viszonyát. A várost létrehozó királyi alapítólevél vagy az 1638-ban megújított polgári kiváltságlevél nemcsak a királytól való függést jelezte, hanem a jogok körülírásával a királyi hatalomtól való függetlenséget is. A város által gyakorolt királyi jogok úrrá tették a polgárságot a saját háza táján. Farnell ezután részletesen ábrázolja a Yorkok és a korai Tudorok alatt meggyengült főrendi hatalom újbóli megerősödését. A parlamenti csatározásokban és az I. Erzsébet halála előtti háborúkban az arisztokrácia újra létrehozta a maga születési előjogon alapuló politikai hatalmát. I. Jakab alatt a peerek már nemcsak a királlyal fordulnak szembe, erejükből az egymás elleni hatalmi harcokra is tellett. 1628-ra a peerek ellenzéki irányzata a parlamenti harcokban győzedelmeskedett a király és támogatói felett. Farnell rámutat az arisztokrácia hatalmának fontosságára, amely a védnökségen keresztül nyilvánult meg. A peerek ezzel befolyásolták a politikai életet a vidéki törvényhatósági szervektől kezdődően, a parlamentig bezárólag. így saját jelöltjeiket juttatták az alsóházba, s rajtuk keresztül vezették azt. így történhetett, hogy az 1620-as években az Essex, Bedford, Pembroke és mások által a felsőházból irányított figurák sikeresen szálltak szembe a király politikájával az alsóházban. A szerző le is szögezi, hogy a kora 17-ik sz.-i parlament az újraéledő arisztokrácia eszközévé vált. A peerek a királyhoz hasonlóan, de nála jóval nagyobb sikerrel próbálták meg embereiket bejuttatni londoni hivatalokba, hogy azután London politikáját rajtuk keresztül ellenőrizzék. Szemléletes példaként említi Farnell az 1626-os választást, mikor a Buckingham elleni főrendi koalíció egyik vezetőjének, Abbot érseknek a testvérét választották London parlamenti képviselőjévé. Hová tűnt hát ez az igen aktív arisztokratikus politikai erő, mely a király és a vidéki kis- és középnemesség akarata ellenében is végrehajtotta terveit? Itt fejti ki Farnell az eddigi állásfoglalásoktól gyökeresen eltérő véleményét. 1640-ben, mondja, fordulat állt be a politikai életben. Az ellenzéki peerek új politikai programjának elemzése megmagyarázza, hogyan indultak el a Londont gazdaságilag vezető, de politikailag inaktív erők azon az úton, melyen haladva London a forradalmi erők vezetőjévé vált. Farnell itt elvégzi az arisztokrata politikát meghatározó filozófiai alapok vizsgálatát. A Titus Liviuson nevelődött Stuart-kori főrendi ellenzék a korai, arisztokratikus Rómában találta meg a maga ideális állam-modelljét. Sir Robert Cotton könyvtárának a bezáratása is jelzi, hogy a király is észrevette; többről van itt szó, mint az antik hagyományok felkutatásáról. A klasszikus műveltségű főurak az uralmi formák, az intézmények bírálatán keresztül ítélték el a gyűlölt I. Jakabot és magát a monarchikus rendszert. A fentiek figyelembevételével mindjárt érthetőbb, miért hígítja fel alacsony származású kegyenceivel, skót főrendekkel az uralkodó a renitens angol főrendi házat. Az ellenzéki peerek nem osztották azt a keresztényi pacifizmust, mellyel a király Európát szemlélte. Szemük előtt egy dinamikusan fejlődő, terjeszkedő, az antik Rómát is felülmúló köztársaság képe lebegett. Ennek az irányzatnak lett egyik reprezentáns képviselője Lord Saye, akinek Arisztotelészből, Piatónból, Thuküdidészből és Machiavelliből ötvözött filozófiája adott új irányt az 1640-es évek politikájának, melynek egyik jellegzetes ismertetője az állam irányításába belekontárkodó papság kíméletlen ostorozása volt. Az expanzív köztársaságot követelő politika a tömegek igényével is megegyezett.
