Századok – 1979
Történeti irodalom - A magyar népi demokrácia története 1944–1962 (Ism.: Orbán Sándor) 1136/VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1137 vita eldöntése nem egyszerűen a történetírás belső fejlődéséből következett; abban nagyobb része volt az egyidejű politika igényeinek. Nos, ezek az igények a jelenkortörténet művelésének nemhogy a távlat hiányából adódó valós sajátszerűségeivel nem számoltak, de szinte a jelen és a holnap aktuális vagy aktuálisnak vélt teendői szempontjából kívánták meg nemcsak a jelenkor, de a letűnt időszakok megítélését és magyarázatát is. (Érdemes ezzel kapcsolatban Rákosi 60. éves születési évfordulójára és egyáltalán az akkori évfordulós történészi penzumokra utalni.) S mindez különösen azért tűnik amolyan „eredeti bűnnek”, mivel a jelenkortörténet művelésének akkori politikai feltételei is torzulásban szenvedtek. Ha ennek ellenére a politikát vagy a hozzá vezető közvetlenebb utat akkor mégsem bírálat tárgyaként, hanem mintegy prekoncepcióval felérő kiindulásként kellett felfogni, elképzelhető, mennyire kedvezőtlenek voltak akár a hazánkban, akár a többi népi demokratikus országban éppen hogy gyökeret verő marxista történettudomány igen-igen zsenge hajtásaként mutatkozó jelenkortörténet-írás kezdeti körülményei. Az ebből eredő problémákat később még inkább nyilvánvalóvá tette, hogy a történeti távlat abszolutizálásának, valamint a hamis aktualizálásnak polgári historiográfiai hagyatékként való kárhoztatása közben tőlünk nyugatra tekintélyes művelői, jelentős iskolái, műhelyei és eredményei születtek a jelenkortörténet kutatásának: disszertációk tömegét védték meg Amerika és Európa egyetemein; dokumentumkötetek és monográfiák sorát publikálták a különböző kiadók erről az időszakról. Tegyük hozzá: rólunk is jó néhányat — és merthogy ezek a munkák sem politikum nélkül fogantattak - ránk nézve nem éppen hízelgő szándékkal. A fázisnyereség azonban így sem vitatható, és éppen nem a források felhasználásának és egyáltalán a mesterségbeli metodológiai problémák kimunkálásában, amelyeknek során ott úgy intézményesült a jelenkortörténet (Zeitgeschichte, current vagy contemporary history), hogy annak egyszersmind diszciplináris kérdései is előrehaladtak a tisztázás útján. Arra nézve, hogy nálunk a jelenkortörténet-írásban mennyire nem a diszciplína belső fejlődése, hanem a „környezeti” feltételek kedvező irányú változásaihoz igazodó kísérletek hoztak bizonyos eredményeket, elég csak a prekoncepciós illusztratív apológiától való szabadulás 1956 utáni állomásaira utalni. Ugyané fejlődési vonal sajátos alakulását jelzi másfelől az a tény is, hogy a szakmai közvélemény azokat a jelenkortörténeti írásokat fogadta történettudományi teljesítményként, amelyek hagyományos eszköztárral, főleg korábban ismeretlen források tömegének felhasználásával és kritikai értékelésével tettek monografikus kísérletet cgy-egy szűkebb tématerület vagy időszak megjelenítésére. Nyomban meg kell jegyezni, hogy a címben jelzett könyv erényeiből természetesen mit sem von le az a körülmény, hogy éppen a hagyományos apparátussal és módszerrel, egyszersmind a kemény kritikával tárgyalt 1949-1956 közötti időszakot idéző rész olvasása nyújtja a legtöbb újat az olvasónak. Ezt a kiemelést nemcsak az előző időszak kevésbé kritikus megközelítése, de az is indokolni látszik, hogy előbbiről - részben a szerzők egyikének-másikának történeti műveiből - már tájékozódhatott az olvasó. Felvetődik a kérdés, hogy miként lehetne azt a kezdeteknél kapott, de még ma is vonszolt traumát most már megszüntetni, ami a jelenkortörténet-írásnál és a hozzá kapcsolódó elvárásoknál, sőt nem ritkán még művelőinél is tapintható. Úgy tűnik, a politika ebben megtette a magáét. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy most már a politika gondolati-cselekvési mechanizmusa követendő lehet a jelenkortörténet tudományos művelése számára. Ez is, az is - mutat rá helyesen Kulcsár Kálmán a tudomány és a politika viszonyáról szólva — a megismerés és a cselekvés más-más eszközeit, módszereit posztulálja, s hozzátehetnénk: még akkor is, ha - mint a jelen esetben — a történész értője és részese is a napi politikának. Természetesen, ez korántsem a másik szélsőséget: a kettő között valamiféle ellentét konstruálását, a tudománynak a politikától való szemérmes szabadulni akarását vagy éppen azt jelenti, hogy utóbbi egyoldalúan csak valamiféle terepe lehet a tudományos kritika alkalmazásának. Egyáltalán nem erről van szó. Arról azonban igen - és ez már nem is az adott könyvet illeti -, hogy a jelenkortörténet művelésének tovább kell haladni azon az úton, amely a prekoncepciókból deduktív alapon nyert ülusztratív tények felsorakoztatásától a tárgy forrásainak sokoldalú ismeretére alapozott, mindenekelőtt induktív logikai eljárással elérhető következtetések és koncepciók bemutatása felé vezet. A történteknek valójában egy ilyen rekonstruálása, értelmezése és magyarázása nyújthat segítséget - tömegeknek és vezetésnek egyaránt - a folyó politika, a gazdaság és a társadalom jelen építménye genezisének, kifejlésének és ellentmondásainak jobb megértéséhez.
