Századok – 1979
Beszámoló - Szerb–magyar szakértői konferencia az 1848–49-es szerb–magyar kapcsolatok témájáról (Bona Gábor) 1105/VI
1110 BESZÁMOLÓ ezért a parasztság is kivette a részét, hiszen a nemzeti vívmányok sorába tartozott a jobbágyfelszabadítás is. A parasztság tömegmozgalma a követelések kielégülésének szintje arányában csak a ciszlajtáni területeken fejeződött be. A Lajtán innen, ahol a nem úrbéres földet művelő jobbágyok — s ők itt a parasztok mintegy felét tették ki akik a forradalom során nem jutottak földhöz, mozgalmai nem szűntek meg. Itt a parasztság további részvétele a forradalomban annak függvénye volt, mennyire tudja az új kormányzat a még megoldatlan kérdéseket a parasztok számára kedvező módon megoldani. A magyar parasztok részvétele a nemzeti szabadságharcban ettől függött, s ezért tett a kormányzat több lépést is 1848 szeptemberében és 1849 tavaszán a paraszti követelések kielégítésére. Másként alakult a helyzet a románok és a szerbek viszonylatában. A román nemzeti mozgalom vezetői a magyar földesúr — román jobbágy osztályellentétét nemzeti ellentétté magyarázták, s ezen az alapon tudták a paraszti tömegeket a román nemzeti célok érdekében mozgósítani. A szerbek esetében a vallási egység és az egyházi szervezet hagyományos privilégiumai már korábban bizonyos fokú modern nemzeti öntudat kialakulását eredményezték. Ez pedig eleve könnyebbé tette a szerb tömegek szembefordítását a magyar mozgalommal, nemzeti alapon. Mindkét esetben persze ehhez alapvetően az adott lehetőséget, hogy a magyar kormány szociális vonatkozásban nem felelt meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a szerb és román paraszti tömegek támasztottak vele szemben. Mindez tehát azt bizonyítja, hogy 1848-ig a parasztság mint a leginkább hagyományos társadalmi osztály számára a nemzeti mozzanat még idegen volt, s ezzel tömeges méretekben csak a forradalom során találkozott először. Urbán Aladár a délvidéki szerb felkelés egy mindmáig kevéssé tisztázott kérdésével, a szerbiai önkéntesek — szerviánusok — szerepéről szólt. Nézete szerint 1848 májusjúniusában - a Kossuth—Stratimirovic közti szóváltás ellenére — az, hogy a szerb-magyar konfliktus végleg fegyveres útra terelődjön, ekkor még korántsem volt törvény szerű. Igaz, hogy a magyar kormány továbbra sem volt hajlandó a kulturális és nyelvi autonómiát meghaladó engedményekre, mégis a szerb származású Csernovics kormánybiztos kinevezése és megbízatása, hogy a szerbeknek ,,a magyar nemzetteli szoros kapcsolat iránti kívánatait kitudakozza”, arra utal, hogy őszintén törekedett a megegyezésre. Tény, hogy június elejétől már fegyveres összecsapásokra is sor került, de Csernovics működése eredményeként június 24-én fegyverszünet jött létre. Ebben a helyzetben került sor a szerbiai fegyveres önkéntesek tömeges beáramlására, noha kisebb-nagyobb csoportok már májustól kezdve keltek át a határon, sőt jelentős számban érkeztek már a május 13-i karlócai szerb nemzetgyűlésre is. A szerb önkéntesek létszámáról, társadalmi összetételéről csak keveset tudunk, a rendelkezésre álló adatok azonban azt bizonyítják, hogy politikai és katonai súlyuk, befolyásuk a magyarországi szerb nemzeti mozgalom döntő tényezőjévé vált. Igen nagy szerepet játszottak abban, hogy — a békülésre és együttműködésre törekvő hazai szerb csoportokkal szemben — a szerb nemzeti mozgalom olyan gyorsan és élesen magyarellenes irányt vett. Már a karlócai eseményekből — ahol különben a szerb kormány is képviseltette magát — kitűnik, hogy nem a kiegyenlítés, a békítés szándékával érkeztek, hanem azzal a határozott törekvéssel, hogy a „magyaron” párt működését lehetetlenné tegyék. Számukra a békés egymás mellett élés — mint megélt és összekapcsoló múlt, vagy
