Századok – 1979
Beszámoló - A Thököly-felkelés a magyar és az európai történelemben. Beszámoló a hajdúszoboszlói tudományos konferenciáról (Zachar József) 1069/VI
BESZÁMOLÓ 1071 elszakadás párhuzamos tendenciája. Thököly fővezérsége kezdettől az új hatalmi központ, az uralkodói hatalom csírája volt. E tendencia érvényesülését elősegítette, hogy a 14 északkeleti vármegye már korábban is az önállósodás jegyét mutatta, mivel e területen hatalmi vákuum keletkezett. Bécs ugyanis kormányzatát nem tudta ellátni, a török nem akarta bevonni hatalmi szférájába, Erdély pedig nem volt képes erre. A továbbiakban azt részletezte Benczédi László, hogy Thököly fővezérsége idején is a birtokos nemesség a harcoktól vagyona visszaszerzését és hatalmi helyzetének helyreállítását remélte, és elutasított minden hatalmi központot. Ezzel a réteggel szemben Thököly központosító reformpolitikájában a kisnemesekre, familiárisokra és szegényebb rétegekre támaszkodhatott, amelyek a korábbi helyzetükből való szabadulásukat, felemelkedésüket remélték a kuruc fegyverek sikerétől. Ezután a csírájában új szuverén hatalomként fellépő fővezérség külső támaszának kérdésére tért rá az előadó. Hangsúlyozta, hogy ezt Thököly onnan vette, ahol talált ilyet; a felkelés nem annak indult, amivé vált. Kezdetben nyitott volt a külpolitika, a francia és lengyel szövetség mellett hajlott Thököly a Habsburg-hatalommal való megegyezésre is a rendi és vallási sérelmek orvoslása esetén, bár ez a központosítás és az Erdélytől való önállósodás politikájával ellentétesen hatott volna. Mivel Thökölynek csak arra nyílott volna módja, hogy személyes érdekeinek megfelelő különalkut kössön, s ha erre hajlandó is lett volna, a hadak a harc folytatását kívánták, a nemzetközi helyzet gyökeres változása következtében a felkelés a töröknek behódoló Habsburg-ellenes függetlenségi irányzatúvá vált. A mozgalom törökössége tehát nem ok, hanem okozat, az új hatalom járuléka volt, a hangsúly a mozgalomban a függetlenségre helyeződött. Befejezésül Benczédi László hangsúlyozta, hogy Thököly politikájának hatalmas ellenzői voltak, de ezekkel szemben támaszt jelentett számára a vitézlő rend hadi népe. Támasza volt még a városi polgárság, elsősorban a szabad királyi városokból és a lutheránus németek köréből. A hazai központosító politika bizonyos útjai, esélyei adottak voltak. A felkelés 1685-ös bukásának végső oka a török 1683-as Bécs alatti, világtörténelmi jelentőségű veresége volt, ehhez a belpolitikai kérdések csak hozzájárulhattak. A hadi anarchia is csupán e vereség következménye volt, az egyre kilátástalanabb helyzetből fakadt. Ezután Varga János, a történelemtudományok doktora, az Országos Levéltár főigazgatója adta elő korreferátumát „A Thököly-korszak parasztsága” címmel. Ebben az örökös jobbágyság kérdését elemezte, a feudalizmus alakulásának e sajátos szakaszában. Míg a földesuraknak a személyi függés erősítésére irányuló törekvése következtében a többség röghözkötött lett, a szabad parasztok rétege szélesedett a telkestül vagy anélkül felszabadított, a magát megváltott, a végvári katonáskodás után eredeti urukhoz vissza nem tért és szökött jobbágyokból, valamint a bevándorlókból. Emellett a földesúri szolgálatban álló földnélküliek, de személyileg szabadok rétege számára adott volt taxásként a felemelkedés lehetősége a szabad paraszti kategóriába, ugyanakkor az örökös jobbággyá való lecsúszás veszélye is fenyegette. Bár így hiányzott a paraszti antifeudális egység feltétele, az azonos kizsákmányolás, de valamennyi réteget egyformán érintette a hadiállapot és az ellenreformáció, ezért erős volt a Habsburg-ellenesség. Erre az elégedetlenségre számíthattak a bujdosók, majd Thököly Imre is. A támogatás biztosítására felmerült akkor is a hajdúszabadság kérdése. A harcok elhúzódása és a hanyatló szakaszba^ a katonák viselkedése egyre inkább
