Századok – 1979
Beszámoló - Szimpózium Brnóban a csehszlovák hungarisztika problémáiról (Niederhauser Emil) 1061/VI
BESZÁMOLÓ 1065 A történeti szekció utolsó ülése a 20. század kérdéseivel foglalkozott. M. Kozminski az 1918—1938 közti lengyel—magyar kapcsolatok fejlődését vázolta fel, különös tekintettel Csehszlovákiára. A lengyel külpolitika szovjetellenes alapon a kisállamok harmadik Európáját kívánta létrehozni. Szlovákia kérdése sokáig csak taktikai jelentőségű volt, később ütközőállamnak képzelték el Lengyelország és Magyarország között. Hangsúlyozta: a történészek gyakran abszolutizálják a nemzeti mozzanatot, mint ez az előző ülésen is megmutatkozott. Az általánosítások azonban mindig félrevezetőek és veszedelmesek. A kérdések interdiszciplináris megközelítését sürgette, többek között a mentalitás vizsgálatát. Marta Romportlová Z, SládekkVA közös referátumában a Csehszlovákia és Magyarország közötti kereskedelempolitikai kapcsolatokat vizsgálta. Kimutatta, hogy mindkét államban az autarchikus törekvések és a politikai megfontolások háttérbe szorították a korábbi szerves gazdasági kapcsolatokat. A csehszlovák kormány eleve politikai eszközöket alkalmazott a kereskedelmi kapcsolatokban, a magyar csak később tért rá erre. A régi kapcsolatok megmaradtak, de újak nem alakultak ki, a magyar nagytőke és a csehszlovák agrárkapitalizmus egyaránt ellenezte kiépítésüket, 1931—36-ban a vámháború idején a kapcsolatok minimálisra süllyedtek. Dagmar Cierna az 1944 utáni magyar fejlődést szélesebb közép- és kelet-európai kontextusba állította, azt hangsúlyozta, hogy míg Romániában és Bulgáriában belső forradalom számolta fel a korábbi rendszert, Magyarországon ilyen forradalomra nem került sor. Ez, továbbá az a tény, hogy az ideiglenes kormányban horthysta erők is részt vettek, bizalmatlanná tette a csehszlovák kormányt, ezért, esetleges újabb revíziós igények elkerülése érdekében, sürgette a magyarok kitelepítését. Magyarország 1948-ig Jugoszláviával és Romániával jó viszonyt tudott kialakítani, Csehszlovákiával csak olyan ütemben, ahogy a CSKP befolyása erősödött. Ezért lett Csehszlovákia az utolsó, amellyel Magyarország barátsági szerződést kötött. S. Cambel az 1945 utáni csehszlovák földreformban a magyar kérdés szerepét vizsgálta: szerinte ezt megszabta a magyar kisebbség állásfoglalása 1938-ban. A magyar kisebbség kérdésének radikális megoldását a nyugati szövetségesek is támogatták. A földreform első szakaszában, 1945 elején azonban ebből a magyar szegényparasztokat még nem zárták ki olyan területeken, ahol nem volt elegendő szlovák földigénylő. A kassai kormányprogramban ellenben már az osztályszempont háttérbe szorult, a magyar kisebbség teljes kitelepítésével számoltak. Viszont 1945 januárjában a nyugati hatalmak, nyilván saját befolyásuk érdekében, már ellenezték a kitelepítést, a magyar fegyverszünetbe még a lakosságcserét sem vették fel. A cserét viszont a szovjet kormány továbbra is helyeselte. A lakosságcseréről szóló egyezmény megkötése után mintegy 411 000 fő kérte az ún. reszlovakizálást, de sokan nyilván nem meggyőződésből, hanem csupán földjük megtartása érdekében; így sok földet kivontak a földreform érvénye alól. Ekkor következett be a magyar mezőgazdasági lakosság áttelepítése a cseh tartományokba. A cél az volt, hogy ne legyen lehetőség nacionalista alapon a forradalom menetének fékezésére. A cseh és a szlovák burzsoázia magyarellenességével a forradalom ellen fordult, a magyar burzsoázia ismét irredentizmust hirdetett. Ezért ragaszkodott a csehszlovák kormány a lakosságcseréhez. A hibák kijavítására csak a fordulat után került sor. 1948-ban meghozták az erre vonatkozó első intézkedéseket. S. Zelenák a csehszlovákiai és magyarországi földreformot vetette össze. A magyarországi egy szakaszban zajlott le, demokratikus jellegét biztosította, hogy a föld sorsáról a földigénylők maguk döntöttek bizottságaik révén, s ezekben a kommunista párt befolyása erős volt. A csehszlovákiai reform
