Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
1050 BENCZÉDI LÁSZLÓ anarchiája következett be. Ez volt az az időszak, amikor a kuruc seregek, s főleg az élükön álló haditisztek, ezereskapitányok a fejedelmi politika eszközéből egyre inkább annak uraivá váltak, a szó szoros értelmében Thököly és a központi hatalom fölébe kerekedtek. S ahogyan ez a folyamat feltartóztathatatlanul előrehaladt, úgy bizonytalanodott el, majd rekedt meg teljesen Thököly centralizáló politikája a „hagyományos” rendi társadalommal szemben is, sőt sok jel szerint, szilárd hatalmi támasz híján, a fejedelem a központosítás jó néhány korábbi vívmányát is feláldozni kényszerült, számos ponton visszahátrálva az összes fennálló előjogok, kiváltságok, rendi autoritások elismerése felé. A meghátrálásnak és visszavonulásnak ezt a tendenciáját mi sem fejezte ki jobban, mint az az engedmény, hogy az engedetlen nemesek büntetését Thököly a kamarától 1684 elején újra visszautalta a vármegyék hatáskörébe, ami voltaképpen a felelősségre vonásról való hallgatólagos lemondást jelentette a részéről.30 30Ezzel kapcsolatban Abaúj vármegye közgyűlése 1684 febr. 8-án fejezte ki a fejedelemnek köszönetét, amiért a nem inszurgálók büntetését a vármegye „discretiojá”-ra bízta. Jellemző az is, amit az erről szóló követi utasításban köszönetükhöz hozzáfűztek: „Kegyelmesen annuálván őnagysága a nem insurgált nemesség általunk való megbüntetésének, a lajstromoknak őnagysága kezéhez való küldését immár nem ítéljük szükségesnek.’* Ld. 01 Filmtár, 1931, folio 125., Abaúj vármegye közgyűlési jegyzőkönyve. összegezve: áttekintésünk legfőbb következtetését a fentiek alapján abban vonhatjuk le, hogy a magyar történelem 1664 utáni két évtizedében a rendi anarchia és a rendi centralizáció tendenciái egyaránt határozott körvonalakkal bontakoztak ki. Ha ennek leszögezése után a fenti irányzatok társadalmi alapjait és meghatározottságát is keressük, úgy arra az eredményre juthatunk, hogy ellentétben a Habsburg-abszolutizmussal, amely magyarországi politikáját csaknem kizárólag a nagybirtokos arisztokráciára alapozta, a rendi anarchia tendenciájának a megyei jómódú „benepossessionatus” réteg volt a fő hordozója, míg a rendi centralizációnak a fejedelmi ház földesúri hatalmán kívül mindenekelőtt a katonarétegekben és a központi hatalom hivatali szolgálatába álló kisnemességben volt meg a társadalmi bázisa. Egyházi-vallási téren pedig, ellentétben a Habsburg-politikával, amely az ellenreformációs katolikus egyházzal lépett a legszorosabb szövetségre, a rendi irányzatok egyaránt a protestáns egyházakban találtak eszmeipolitikai támaszra, habár a katolikus egyház központosított szervezetéhez és tekintélyes katonai erejéhez képest ez utóbbiak elsősorban erkölcsi és ideológiai téren nyújtottak a tömegek mozgósításához támogatást. Mint fenti áttekintésünkből is látható, az abszolutizmus, a rendi anarchia és a központosítás irányzatai közötti küzdelem mindvégig nyűt volt, s a harc kimenetelét végül is nem a belső erőviszonyok döntötték el, hanem az ország külpolitikai helyzetében bekövetkezett változások. A korszak átfogó vizsgálata, illetve szemlélete alapján hajiunk annak a hármas hipotézisnek a felállítására, hogy 1. ha országunk társadalmi fejlődésének törvényszerűségei minden külső behatástól mentesen, mintegy „laboratóriumi” körülmények között érvényesülhettek volna, elképzelhető, hogy Magyarország a lengyel típusú „nemesi demokrácia”, a rendi anarchia útjára csúszott volna; 2. ha a bécsi udvar tetszése szerint járhatott volna el Magyarországon, hazánknak minden valószínűség szerint a cseh mintájú abszolutizmus valamilyen „mérsékeltebb” változata jutott volna osztályrészéül — 3. ha a török birodalom és a Habsburg-monarchia közötti hatalmi statusquo nem borult
