Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
1042 BENCZÉDI LÁSZLÓ rajtunk”, mert — hangzott másutt az indokolás — a török Erdély módjára „inkább megtart minket igazságunkban”.12 Hogy ennek a „szabad királyválasztásos köztársaságának, vagy ha úgy tetszik, „köztársasági királyságinak eszmei-történeti gyökerei végső soron a Mohács előtti Magyarország Jagelló-kori évtizedeibe nyúlnak vissza, talán nem szorul különösebb bizonyításra, bár történeti kutatásunknak még ezután kell választ adnia arra a kérdésre, hogy a közben eltelt csaknem másfél évszázad alatt kimutatható-e ennek az irányzatnak valamilyen folytonossága, vagy pedig a korábbi programnak valamiféle hosszú „tetszhalál” utáni újjáéledésről volt-e ezekben az években szó. Ugyancsak a további kutatások által eldöntendő kérdés az is, hogy ebben a hazai nemesi republikánus irányzatban érvényesültek-e, s ha igen, milyen mértékben és vonatkozásban külföldi „átvételek”, vagy legalábbis hatások. A köztársasági berendezkedésnek és programoknak, tudjuk, különböző variánsai léteztek a korabeli Európában, így mindenekelőtt a polgári fejlődés útjára lépett Angliában és Hollandiában, de ezen túlmenően Svájcban és Velencében is. A magyarországi republikánus program azonban nyilvánvalóan nem ezekkel a nyugati változatokkal, hanem a „nemesi demokrácia” kelet-európai, lengyelországi típusával tartott rokonságot. Kérdés azonban, hogy ez az objektív viszonyokban meglevő párhuzamosság mennyiben volt tudatos a kortársakban? Ez is olyan kérdés, amelyre csak a további kutatások adhatnak sokoldalúan dokumentált választ. Az 1670 tavaszi Tisza-vidéki felkelés, mint a fentiekből látható, alapjában véve a vármegyei jómódú, benepossessionátus nemesség megmozdulása volt, amely a töröknek való erdélyi mintájú behódolás útján egyfajta Bécstől független nemesi köztársaságot szeretett volna létrehozni. De mint arra már korábban is utaltunk, ennek a felkelésnek a vármegyei vezető nemességen kívül még egy fontos tényezője volt, ti. a Munkácson székelő Rákóczi-ház, amely pontenciálisan egyenesen a főhatalomra tartott igényt. A vámegyei nemességnek és a Rákóczi-háznak ezt a - jóllehet, felettébb ellentmondásos és tiszavirágéletű — összefogását mi sem fejezte ki jobban, mint az a tény, hogy a felkelők 1670. április 10-én Sárospatakról kiadott és a vármegyéket „szép unió”-ra felszólító kiáltványait hasonló szövegezésben egyszerre bocsátotta ki Bocskai István és a Rákócziház egyetlen élő férfitagja, az ekkoriban 24 éves I. Rákóczi Ferenc.13 Nincs itt terünk arra, hogy behatóan foglalkozzunk a Rákóczi-ház és a megyei nemesség között a felkelés heteiben felszínre tört sokrétű ellentétekkel,1 4 csupán azt szögezzük le, hogy a két fél között alapjában véve elkeseredett hatalmi küzdelem folyt a mozgalom feletti hegemóniáért. S hogy ez így történt, az korántsem véletlen szerű, alkalmi eseményekből, hanem törvényszerű érdekütközéseikből következett. Mert ami a zempléni főispán Bocskai Istvánt illeti, ő — aki mintegy átmeneti, közbülső helyzetet foglalt el a vármegyei nemesség és a főrendek között, s típusában (ha nem is egyéni adottságaiban) amolyan „első volt az egyenlők között” — osztály-, illetve vagyoni helyzeténél fogva csakugyan predesztinálva volt egyfajta „directorkodás”-ra egy jövendő- és képzeletbeli nemesi respublikában. Nem így I. Rákóczi Ferenc! Az országrésznyi birtokkal, ura1 2 Az idézett vallomásrészletek zólyomi, honti, túróéi, liptói és árvái nemesek részéről a túróéi konvent előtt hangzottak el 1671-ben. OL;A7Ó4 nro. 517/8. 13Ung vármegye levéltára, Beregovo, fond 4., op. 2., nro. 936. 1 4 Ennek részleteire Id. az 1. sz. jegyzetben idézett tanulmányunkat.
