Századok – 1979
Közlemények - Székely György: Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában 1013/VI
KÖZLEMÉNYEK Székely György: POLITIKAI ELMÉLET ÉS POLITIKAI VALÓSÁG A RENESZÁNSZ KORÁBAN Az alábbi fejtegetések a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Kutató Csoportja és az egyetemek régi magyar irodalomtörténeti tanszékei által szervezett visegrádi ülésszakon elhangzott „Politikai elmélet és politikai valóság” című előadásom némileg bővített formáját alkotják. Tárgykörét és anyagának kiválasztását az ülésszak témáját szabatosan kijelölő címe határozta meg (Politikai gondolkodás és történetszemlélet a reneszánsz korában), valamint az a tény, hogy a második bevezető előadás volt Köpeczi Béla „A politikai eszmék szerepe a reneszánsz kori irodalmakban” című megnyitó előadása után. Köpeczi Béla mutatta be tüzetesebben a legjelentősebb politikai eszmerendszereket és azok neves képviselőit, az auktorokat és műveket. Az első bevezető előadás az itáliai anyag gazdag kiaknázása mellett bőségesen elemezte a francia és francia—svájci eszmei fejlődést, és elért Angliáig. Magam ehhez képest körvonalaztam előadásom anyagát és példatárát, figyelemmel egyéb meghirdetett előadásokra is. Erősebben arra törekedtem, hogy azokat a szférákat vegyem szemügyre, amelyek valamilyen kapcsolatba kerültek a magyar állammal és politikai fejlődésével, intézményrendszerével, akár a Habsburgok birodalmán, akár a hazai reformáción keresztül, akár a sajátos kelet-közép-európai fejlődés keretében. így adódtak azok az állammodellek, amelyek köré csoportosítom a tárgyalt országok politikai elméleteit és politikai valóságát. A központosítás abszolutisztikus és rendi-képviseleti útja Előadásomban ennek a mi és szomszédságunk történetében antagonisztikus két útnak spanyol és németalföldi változatait vizsgáltam, nem pedig az angol utat, ahol a gyakorlatilag önhatalmúan cselekvő 16. századi uralkodók tetteikhez sikerrel nyerték meg a parlament jóváhagyását. De a klasszikus francia fejlődés sem fért fejtegetéseim megszabott kereteibe. A rendi politikai igények és intézmények, valamint a központosítás kibontakozása sajátosan fonódott össze spanyol földön, ahol mindez még a területi és nyelvi regionalizmus középkori megnyilvánulásaival bonyolódott. Igaz, hogy a tárgyalt korszakban a rendi-képviseleti intézmények szerepe már túlhaladt tetőpontján. A kasztíliai cortesek a 14—15. században már mind ritkábban ültek össze. A királyok nem támaszkodtak következetesen a városokra, hanem egymás ellen igyekeztek kijátszani a különféle nemesi csoportokat, erősen támaszkodtak a katolikus egyházra és az udvari nagyurakra. A katalóniai cortes viszont a 14. század közepétől még erősödött, ugyanis a teljes testület
