Századok – 1979
Tanulmányok - Palotás Emil: Célok és a történeti realitás. Osztrák–magyar gazdasági törekvések a Balkánon a berlini kongresszus időszakában 983/VI
1010 PALOTÁS EMIL országot illette az állandó elnöklés joga, valamint a vitás kérdések eldöntésekor esetleg előálló szavazategyenlőségnél a döntő szó joga (voix dirimant). Végül erősen kifogásolták azt, hogy a tervezet értelmében a vegyesbizottság saját belátása szerint módosíthatná szabályzatát (vagyis tulajdonképpen azt, hogy ily módon ez utóbbi szerv függetlenné vált volna a CED-től). Míg a kifogásolt pontok közül az első és a harmadik az európai nagyhatalmak számára bírt jelentőséggel, a vegyesbizottság a parti államok érdekeit sértette elsősorban. A hosszan elnyúló viták és alkudozások során Bécs viszonylag könnyen engedett a fentebb említett első és harmadik kérdésben, de a vegyesbizottságbeli elnökséghez és a döntő szavazathoz erősen ragaszkodott. Legkeményebb ellenfelévé az angol kormány vált, s az 1880-ban hatalomra került liberális kabinet osztrákellenessége éppen a Duna-kérdésben manifesztálódott élesen. Kezdetben az angolok ellenállása bátorította Romániát, amely a három érintett parti állam közül a legharciasabban szállt síkra jogaiért. Az osztrák—magyar diplomácia a kínálkozó eszközöket kihasználva (a CED 1883-ban lejáró mandátumának meghosszabbításához szükség volt Ausztria—Magyarország beleegyezésére is) kompromisszumot tudott kötni a szigetországgal és a többi nagyhatalommal. A vitákba lassan belefáradó „európai koncert” nem kis nehézség árán jutott el az összes nagyhatalmat kielégítő kompromisszumhoz: a vegyesbizottság összetételét és a szavazás rendjét némileg módosították, és ezzel a szabályzatok egész ügyét lezártnak minősítették. Románia (hasonlóképp a kevésbé számításba vett Bulgária) viszont a vegyesbizottságot minden formában elfogadhatatlannak és szuverenitásával összeegyezhetetlennek tartotta, és nem volt hajlandó ezt a megoldást elfogadni. A nagyhatalmak a román makacsságot kezdetben aláértékelték: egy kis ország hogyan is dacolhat egész Európával. De amikor a Duna-kérdés egészét szerződésszerű formában szabályozó 1883-as londoni konferencia döntéseit minden hatalom ratifikálta már — Románia akkor sem volt hajlandó a középső Duna-szakasz új rendjét a maga számára kötelezőnek elismerni. Mivel a szabályzatokat a parti államok formálisan soha nem léptették életbe — így a vegyesbizottságból sem lett valóság. Hiába érvelt korábban Kemény miniszter avval, „hogy az Orsova-Galac folyamszakaszon a mi hajózásunk jobban érdekelt, mint a tulajdonképpeni parti államok hajózása és jobban, mint minden más nemzet hajózása”,62 az ennek alapján jogosnak beállított „osztrák—magyar domináló befolyás” 1883 után is csak az maradt, ami 1878-ban volt: puszta óhaj. * A fentiek alapján talán nem nehéz immár megítélni, milyen mértékben van alapja a balkáni országok régebbi publicisztikájában igen elterjedt (és a szakirodalomban máig felbukkanó) feltételezésnek, hogy Ausztria—Magyarország a balkáni országok teljes gazdasági asszimilációjára, nemzeti érdekeik érvényesítésének minden áron való meggátlására törekedett. Amikor felmerültek ilyesfajta elképzelések, akkor azok első stádiumban a kettősmonarchián belül ütköztek ellentétes érdekekbe, és az esetek jó részénél már ezen belső nézeteltérés anticipálta a realizálhatatlanságot. Ha mégis sor került a második stádiumra, úgy a balkáni országok 1878 után minden téren megerősödő ellenállása 6 2 L. 58. sz. jegyz.
