Századok – 1979
Tanulmányok - Palotás Emil: Célok és a történeti realitás. Osztrák–magyar gazdasági törekvések a Balkánon a berlini kongresszus időszakában 983/VI
994 PALOTÁS EMIL továbbra is nyitva tartja a német piacot a magyar agrárkivitel előtt. Utaltunk rá, hogy a balkáni agrárexport nem mindig és nem minden téren jelentett Magyarországra nézve veszélyt. A magyar kormánynak megfelelő jogi lehetőségek (az állategészségügy, vámügy révén) álltak rendelkezésre ahhoz, hogy saját belső piacának igényei szerint szabályozza a balkáni mezőgazdasági cikkek behozatalát. így nyugodtan csatlakozhatott azon felfogáshoz, hogy a kereskedelmi kapcsolatokat a Balkánnal feltétlenül fejleszteni kell, ám a maga részéről ehhez azt a fenntartást fűzte, hogy ezt csakis a szokásos kereskedelmi szerződések révén szabad megvalósítani. A magyar kormány ily módon nemcsak a közvetlen területi hódítást utasította el, hanem szembeszállt a délszláv területek vámunió címén megvalósítandó gazdasági annexiójával is. Kereskedelempolitikai téren tehát csak egyetlen dologban jött létre azonnal egyetértés a három illetékes tényező (osztrák és magyar kormány, külügyminisztérium) között: mind Törökországra magára, mind a politikai önállóságot most elnyerő új államokra nézve változatlanul érvényben tartandó az 1862-es szerződés minden előnye; így megakadályozható, hogy az önállósuló országok gazdaságilag kiaknázzák az állami életükben bekövetkező pozitív változást. Ez volt a minimális program, ami azért nagyigényű óhajt testesített meg. Hiszen Szerbia és Románia még mint vazallus fejedelemségek tettek előzetesen erőfeszítéseket - alkalmanként nem is minden siker nélkül — arra, hogy gazdaságpolitikai helyzetüket javítsák, és főleg pénzbevételeiket növeljék; az önállóság kivívása csakis e törekvés további erősödését hozhatta. Abban volt tehát közös vélemény, hogy a Monarchia nagyhatalmi státusát fel kell használni az azonnali gazdasági emancipálódás meghiúsítására: az addig élvezett előnyök „minden körülmények között, bármilyenek legyenek az ott keletkező új állami alakulások, ne csak biztosíttassanak a jövőre, hanem lehetőleg még kiterjesztessenek” — ahogyan azt a magyar minisztertanács megfogalmazta.1 8 A két birodalomfél közötti nézeteltérések másik nagy területét a nemzetközi vasúti összeköttetés problémája szolgáltatta. A gyors kiépítés és üzembehelyezés a Monarchia mindkét felének érdeke volt, és mindkét kormány korábban már többször sürgette a külügyminisztériumot, hogy teremtse meg az ehhez szükséges nemzetközi előfeltételeket. Ezen közös érdek realizálását viszont igen eltérő módon képzelték el. A Tisza-kabinet fontosnak tartotta, hogy a transzbalkáni vonalak közül először a Szerbián át haladó épüljön meg, mert biztosítani akarta, hogy a megnövekvő balkáni forgalomból Magyarország (kiváltképpen Budapest) kellő mértékben részesedjen majd. Ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy a „keleti vasút” megépítése ne keresztezze a kormány belföldi vasútpolitikáját, ne gátolja azt a törekvését, hogy a magyarországi vasutak felett az ellenőrzést saját kezébe vegye, és a magán társaságokat korlátozza. Emiatt szükségképpen vitába bonyolódott az osztrák vasúttársaságok érdekeit energikusan védelmező bécsi kabinettel. A Chlumecky-féle május 30-i állásfoglalás szerint Ausztria csak akkor hajlandó a szerbiai vonal megépítéséhez hozzájárulni, ha a magyar kormány előzetesen megadja az engedélyt ahhoz, hogy a boszniai vonal a szerbiaival egyidejűleg létrejöhessen. Ráadásul azt is igényelte, hogy ezen bosnyák vasútnak a monarchiái hálózathoz való csatlakoztatásáról (Doberlinen és Samacon át) a Südbahngesellschaft gondoskodjon. Az osztrák kormány nem csinált titkot abból sem, hogy érdekeinek leginkább az felelne meg, ha a 18M.mt.jkv. Budapest, 1878. június 17. 16/5. OL К 27.
