Századok – 1978

TÖRTÉNETI IRODALOM - Düwell; Kürt: Deutschlands auswártige Kulturpolitik 1918-1932. (Ism.: Tilkovszky Lóránt) 978

979 TÖRTÉNETI IRODALOM köztársaság kiváló egyéniségekben (Bruno Walter, Wilhelm Furtwängler, Erich Kleiber, Edwin Fischer, Max Reinhardt stb.) bővelkedő' magas színvonalú művészetét megismertesse a világgal. Feladata volt a német könyv, a német film külföldi propagálása; 1926-ban megindultak a német rádió külföldi adásai. A szerző érzékelteti, hogy a weimari szellemű külügyi kultúrpolitika nem találkozott a német közvélemény egyöntetű helyeslésével: sokan azzal vádolták, hogy inkább „internacionalista", mint „német nemzeti", s kifejezetten antiszemita jellegű kritikai megnyilvánulások is voltak. Megemlíti, hogy a német tudományos és kulturális körökben tapasztalható nagyfokú idegenkedés a győztes hatalmak által uralt Népszövetség szellemétől, jelentős akadálya volt annak, hogy a weimari Németország külügyi kultúrpolitikája nagyobb mértékben használhassa ki azokat a szélesebb, de a reméltnél mégis korlátozottabb lehetőségeket, amelyek tevékenysége számára a Népszövetségbe történt belépés (1926) után, a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottsága keretében adódtak. A német külképviseletek 1929-ben utasítást kaptak a kultúrpolitikai lehetőségek fokozottabb kihasználására, de kultúrattasék rendszeresítésére anyagi okokból nem került sor. Nyüván politikai megfontolásokra vezethető viszont vissza az a szerző által hangsúlyozott és kedvezőtlennek ítélt tény, hogy a weimari Németország külügyi kultúrpolitikája nem törekedett kétoldalú kultúregyezmények kötésére, jóllehet a mindig féltékenyen figyelt, és sok tekintetben példának is tekintett francia külügyi kultúrpolitika 1922-1931 közt tíz európai állammal létesített egyezményes kapcsolatot. Amikor Csehszlovákia, kulturális egyezményt kötve Franciaországgal, 1927-1929 közt Németországnak is többször felajánlotta hasonló kultúregyezmény megkötését, a német kormány elzárkózott az elől. Ennek a magatartásnak mélyebb vizsgálata bizonyára oda vezetne el, hogy a kultúrkapcsolatok elvileg elismert sőt hangoztatott kölcsönössége ellenére a weimari köztársaság külügyi kultúrpolitikai gyakorlat az egyoldalú ráhatás lehetőségeit kereste, mégpedig a Németországgal történt „igazságtalanság" elismertetése, és a helyzet megváltoztatásának szükségessége iránti hangulatkeltés célzatával, s ez mintegy kizárta annak lehetőségét, hogy viszonossági alapon németországi kultúrtevékenységet engedélyezzen olyan államoknak, amelyek a status quo hívei, vagy amelyekkel szemben éppen irredenta törekvései vannak. A Külügyi Hivatal kulturális osztályának szervezeti felépítését, az egyes előadói csoportok feladat- és ügykörét, költségvetését ismertetve, a szerző rámutat arra, hogy első helyen nem is Németország más államokkal való kulturális kapcsolatai állottak, hanem a külföldi németséggel való -egyedül kulturális téren lehetséges - kapcsolattartásának kérdései: a versailles-i békeszerződés következtében idegen uralom alá került ún. határmenti német lakosság (Grenzlanddeutschtum) s a külföld különböző országaiban régebbről honos német népcsoportok (Volksgruppe) kulturális gondozása. Ε tekintetben a külügyi kultúrpolitika a német közvéleményben széles, átfogó bázisra támaszkodhatott. A szerző úgy tünteti fel, mintha egyszerűen a külföldi németek népi sajátosságuk, kulturális önállóságuk fenntartására irányuló törekvései németországi támogatásáról lett volna szó, s nem a versailles-i béke által meghatározott helyzet megváltoztatása feltételeinek céltudatos előkészítéséről is, sőt elsősorban erről. A szerző állítása szerint a weimari német köztársaság külügyi kultúrpolitikája nem alkalmazta a titkos diplomácia módszereit, és a rendelkezésére álló pénzforrásokat tisztán kulturális célokra fordította. Magyarországi vonatkozásban is konkrét példák volnának azonban felhozhatók ennek cáfolatára. Düwell könyve igen felszínesen tárgyalja csak az egyes külföldi országok németsége irányában folytatott németországi külügyi kultúrpolitikát, középpontba az iskolaügyet állítva. Viszonylag megalapozottabban ír viszont a külföldi németeknek juttatott ösztöndíjak politikájáról. A szerző helyesen utal arra, hogy a Külügyi Hivatal kulturális osztálya mily szorosan együtt dolgozott a külföldi németséggel foglalkozó különféle társadalmi szervezetekkel (Deutscher Schutzbund, Verein für das Deutschtum im Ausland), alapítványokkal (Deutsche Stiftung), intézetekkel (Deutsches Auslandsinstitut), evangélikus és katolikus egyházi szervekkel stb., mégsem tárja fel ennek a hivatalos külügyi kultúrpolitika tehermentesítését sokban szolgáló együttműködésnek kulisszatitkait. Ugyanígy homályban maradnak a külügyi kultúrpolitika konkrét kapcsolatai az Európai Német Népcsoportok Szövetségével, illetve közvetlenül az egyes népcsoportokkal. A szerzőt ennél jobban érdekelte a „külügyi kultúrpolitika" fogalmi meghatározása, s annak a tipológiai kérdésnek eldöntése, hogy a weimari Németország részéről „kultúrkisugárzásról" vagy