Századok – 1978

TÖRTÉNETI IRODALOM - A magyar mezőgazdaság a XIX-XX. században (1849-1949) (Ism.: T. Mérey Klára) 967

969 TÖRTÉNETI IRODALOM helyezkedve, hogy annak a kornak a szakembere láthatta legjobban és legfájóbban a problémákat. Ε mellé azonban esetenként hozzáteszi a gazdaságtörténész tágabb perspektívából és több adatból kiszűrhetően kialakított eltérő' véleményét is, rámutatva egy-egy megrögződött előítélet tarthatatlanságára. A két korszak elkülönítése eléggé áttekinthető, ennek ellenére - éppen a használt közös források miatt is - a két tanulmány tartalmaz átfedéseket. (Pl. a mezőgazdasági gépek alkalmazásával vagy az állattenyésztéssel kapcsolatban.) Mindkét tanulmány - e rövid áttekintésből is kitetszően - gondolatokban és adatokban igen gazdag. Ha esetenként a recenzensnek mégis hiányérzete támad, az abból következik, hogy aki kis körben mozog, és kis régiót vizsgál, az esetenként sajnálja, hogy ezeknek a tájkutatásoknak eredményei még nem csapódtak le az országos összefoglaló irodalomban. Pl. a közlekedés kérdésében már komoly és átfogó munka készült Nyugat-Dunántúl vasútjairól; több szétszórt tanulmány foglalkozott a vízrendezés problémáival, konkrét adatok egész sorát mentve meg a feledéstől, és esetenként a kortársaktól eltérő véleményekhez jutva. A birtokrendezésekkel kapcsolatban néhány megyére vonatkozóan már megtörtént a pontos helyzetfelmérés a paraszti kézre került földek mennyiségét illetően. (Pl. Zalában, Somogyban, bizonyos mértékig Békés megyében stb.) Történt kísérlet annak megállapítására is, hogy mi volt az alapvető oka a népességhullámzásnak. Mindez nem von le azonban semmit a szerzők azon alapvető érdeméből, hogy egy nagyon bonyolult időszak mezőgazdaság-történetének fejlődéséről széles ívű és kitűnő összefoglalást adtak. A kötet harmadik tanulmánya Gunst Péter: „A mezőgazdaság fejlődésének megrekedése a két világháború között (az 1920-as, 30-as években)" címmel már egy teljesen más gazdasági körülmények között dolgozó mezőgazdaságról ad hírt. A szerző az első fejezetben röviden áttekinti a magyar mezőgazdaság megváltozott helyzetét, a piac szűkülését, amely a „világpiaci árak játékszerévé" tette a magyar mezőgazdasági kivitelt. Megvizsgálja a szűk belső piacot, az export lehetőségét, majd vázolja az árstruktúra megváltozását. Az ország új területén megnövekedett népsűrűség következtében kialakuló iparfejlesztési politika a mezőgazdaság háttérbe szorulását jelentette, bár az a nemzeti jövedelemnek még mindig a legnagyobb tételét adta. A mezőgazdaság termelési ciklusainak (rekonstrukció, konjunktúra, válság, depresszió, majd kezdődő fellendülés) vázolása után rámutat arra, hogy a mezőgazdaság szerkezetének vizsgálatát csupán az 1918 utáni Magyarország új területének (mely a réginek 32,7%-a volt) múltbeli vizsgálatával lehet reálisan megoldani. Megállapítja, hogy az ország új területére esett 1918 előtt a legrosszabb minőségű földek kétharmad része, megállapítja továbbá, hogy a vízgazdálkodás lehetősége beszűkült, a mezőgazdasági termelés már 1918 előtt is ezen a területen intenzíven, de igen magas önköltséggel folyt, és az állattenyésztés is magas önköltséggel dolgozott, mivel ezen a területen volt a legkevesebb legelő. Rámutat arra, hogy az új ország területén maradt a nagy uradalmak 68%-a, a mezőgazdasági lakosságnak pedig több mint a fele bérmunkából élt itt, ami által állandóan ki volt téve a konjuktúra ingadozásainak. Az általános helyzet vizsgálata után tér át a szerző a második fejezetben a növénytermesztés tárgyalására. A statisztikai adatok alapján megállapítja, hogy sem a „földterület kiterjedésében", sem a termelési struktúrában érdemleges változás nem következett be; amennyiben a termelés mégis intenzívebbé vált, ez a folyamat csak az egyes művelési ágakon belül mehetett végbe. A továbbiakban sorra veszi a művelési ágakat. Részletezi, hogy mely növényeket termelik nagyüzemekben, s melyeket paraszti gazdaságban, de ugyanakkor a területi specializációt is figyelemmel kíséri. Foglalkozik a fajtanemesítéssel (búza, kukorica stb.) és fajtaegységesítéssel (takarmányrépa). A szántóföldi növények nagy- és kisüzemi jellegének meghatározása alkalmával - az esetenként kijelölt termelési körzetek kirajzolódása alapján — végül is megállapítja, hogy a két világháború közötti időszakban az egyes növénycsoportok átrendeződtek, s ebben nagyrészt a gazdasági világválság, majd a 30-as évek második felében a piac szerkezetében történt változás tükröződik rendkívül jellegzetesen. Figyelemre méltó megállapításokat tesz egyes növények nagy- és kisüzemi termelésének rentábílitásával kapcsolatosan. (Pl. a búza, fűszerpaprika.) A növénytermesztéssel kapcsolatosan foglalkozik még a szőlőművelés, gyümölcstermesztés, a rét- és legelőgazdálkodás, továbbá az erdőhasználat kérdéseivel. Megállapítja, hogy a szőlőterület döntő többsége kisüzem volt, és ez okozta a szőlő termési átlagának nagy ingadozásait. Az ország borexportja — a termelés arányait tekintve - a legmagasabb volt Európában. Az 1930-as években az állam külön intézkedésekkel segítette a bor értékesítését, de a kivitel nem volt fokozható, csupán az export-rádiusz nőtt meg. A gyümölcstermelésben egyenletes