Századok – 1978

FOLYÓIRATSZEMLE - Oldfleld; Adrián: A Független Munkáspárt és a tervezés 807

FOLYÓIRATSZEMLE 807 vezetőket, a bolsevikok VI. kongresszusa is lehetetlennek nyilvánította a szovjetek pártjainak koalícióját. Augusztus folyamán azonban felgyorsult az eszet és mensevik párt bomlása, egyre határozottabban elkülönült a baloldal. A folyamatnak Kornyilov lázadása újabb lendületet adott. Ekkor még utoljára felcsillant egy, a szovjeteknek felelős szocialista kormány megalakításának a lehetősége. Az eszer centrum és a mensevik jobboldal nehéz helyzetbe került. Nem azonosulhatott nyíltan a burzsoáziával, mert az nem volt vétlen a Kornyüov-lázadás előidézésében. A tömegek és a szovjetek balra tolódtak. A bolsevikok és a mind nyíltabban elhatárolódó baloldali eszerek, internacionalista mensevikek befolyása alá kerültek. A demokratikus tanácskozással azonban áthidalták - átmenetileg - a kritikus időszakot. Következetlen volt a leváló baloldal, s a demokratikus frázisoknak is akadt még tömegbázisa a Kornyüov-lázadás árnyékában. Az elkülönülő baloldal következetlensége abban állt, hogy áprilistól kezdve bírálták ugyan pártjuk vezetőségét, de csak lassan jutottak el egy konstruktív ellenprogram meghirdetéséhez, mert az szükségképpen a bolsevikok felé sodorta őket. A koalíciós kormányt pl. Martov határozottan elutasította, de akkor még csak az áprilisi válság előtti politikai helyzet visszaállítása mellett lépett fel. Július után kritikájuk élesedett, a bolsevik ellenes kampányhoz nem csatlakoztak, szovjethatalmat követeltek, igaz, a Kerenszkij-kormányt is tudomásul vették. A baloldali eszerek ekkor tettek döntő lépést a bolsevikok felé. Tiszta szocialista kormányt követeltek, ami közel állt a szovjeteknek felelős szocialista kormány lenini javaslatához. A politikai programok közeledésében nagy szerepet játszott, hogy a helyi szovjetekben ténylegesen együttműködés alakult ki a bolsevik, a baloldali eszer és az internacionalista mensevik frakciók között. A Kornyüov-lázadás után a Martov-csoport és a Szpiridonova vezette baloldali eszerek bázisa kiszélesedett. Ennek döntő feltétele volt a tömegek forradalmasodásának fokozódása, valamint a pártvezetőségek, az összoroszországi Végrehajtó Bizottság jobbratolódása. Politikai programjuk radikalizálódása is egyre szembetűnőbb lett. Augusztus végén Martov az igazán forradalmi demokrácia (szovjetek, paraszti, városi önkormányzat, szakszervezetek) hatalmát követelte. Egy hónappal később szinte csak szóhasználatában különbözött Lenin programjától: a proletariátus és a kispolgári elemek szövetségéről beszélt. Szeptember közepétől a baloldali eszerek vezetői (Zaksz, Kamkov, Szpiridonova) szovjethatalmat hirdettek, elutasították az előparlamentet, mint a bolsevikok. A kettőshatalom idején nagy befolyással rendelkező eszer, mensevik vezetés októberre politikailag teljesen elszigetelődött. Hibás doktrínájuknak megfelelően fékezni próbálták a forradalom szocialista irányba fejlődését, ezzel a burzsoázia szövetségesei lettek, elvesztették a tömegek támogatását, amelyek a szocialista perspektívát kínáló politikai irányzatok, mindenekelőtt a bolsevikok mögött sorakoztak fel. (Isztorija SzSzSzR 1977. 4. sz. 20-36. I.) M. ADRIAN OLDFIELD: A FÜGGETLEN MUNKÁSPÁRT ÉS A TERVEZÉS (1920-1926) A szerző mindenekelőtt az angol munkásmozgalom kudarcainak, a munkáspárti kormány gazdaságpolitikája fiaskójának okait, forrásait kutatja. Oldfield aláhúzza, hogy a kudarcban igen nagy szerepet játszott az, hogy a munkáspárti vezetők a politika és a gazdasági élet szoros összefüggését vagy nem ismerték fel, vagy rosszul ismerték fel. Még a Munkáspártnak olyan vezetői is, mint Macdonald és Snowden, akik gazdasági kérdésekkel is foglalkoztak, s akik az 1920-as években, amikor már a Munkáspárt élére kerültek, jobbára úgy közelítettek e kérdésekhez, hogy a pártot nem szabad különféle előre kialakított programokkal „megkötni". Rendkívül erős volt bennük a félelem a politikusoknak a gazdasági életbe való „illetéktelen" beleszólása miatt, ami szerintük gazdasági zavarokat okozhat. Mindezt Macdonald és Snowden az 1920-as évek második felében fogalmazta meg élesebben, amikor az ILP (independent Labour Party) baloldali ellenzékként vetette fel a maga „létminimum" -programját - amit a Munkáspárttal, s annak vezetőségével el akart fogadtatni — s amit a fenti vezetők mindenképpen szerettek volna „nem tudomásul venni".