Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Geschichte der Stadt Weimar (Ism.: Tóth István György) 778
779 TÖRTÉNETI IRODALOM be a jelenlegi kastély helyén álló, karoling-kori alapokon épült vár, a Jakab-templom (története a frank idó'kig nyúlik vissza) és az apácakolostor körül kialakult három városmag létét. A belváros utcahálózata ma is szinte tökéletesen ó'rzi középkori formáját, s ennek jellegzetességei sokat elárulnak korai történetéről. A város fejlődését 1500-ig a mellékelt térképvázlaton, 1570-től eredeti térképeken követhetjük. Annál inkább hiányolhatjuk a gazdagon illusztrált kötetből a mai Weimar térképét, amely nemcsak a kötet legutolsó, legteijedelmesebb részét segítene jobban megérteni, hanem a korábbi fejezetek mai utcanevekkel történő pontos helymegjelöléseit is. A reformáció és a parasztháború („a korai polgári forradalom") eseményeinek mellékszereplője, de nem csendes figyelője Weimar, hiszen Luther többször prédikált a városban, Müntzert pedig a kastélyban hallgatta ki a herceg. A középkorinál valamivel halványabb fejezeteket a reformációtól a klasszicizmusig terjedő korszakról Ernst Müller és Ernhard Naake írták. A mű legfőbb erénye itt is, akárcsak az előző részben, a városi társadalom átalakulásának pontos, részletes, statisztikai adatokkal is jól dokumentált bemutatása. Weimar a tizennyolcadik század végéig megőrizte agrár jellegét, Herder még 1785-ben is azt írta róla, hogy átmenet egy főváros és egy falu között. A dinasztikus osztozkodások után Weimar Németország egyik legkisebb hercegségének központja lett. A 17. században alig 3000 lakosú városra a túlméretezett hercegi udvar nyomta rá bélyegét. Ennek eltartása súlyos terheket rótt a polgárokra, mégis - bár Naake elsősorban e feudális abszolutizmus korhadó jellegét hangsúlyozza - ez a fővárost utánzó udvari élet teremtette meg a feltételeket ahhoz, hogy a felvilágosodáskori Weimar egész Németország szellemi fővárosa legyen. A művelődéstörténeti részek meggyőzően rajzolják meg azokat az előzményeket, amelyek a weimari kultúra „nagy korszakát" előkészítették, nem annyira egyes nagy személyiségek (Bach pl. rövid ideig udvari orgonista volt itt), mint inkább az intézmények (iskolák, zenekarok, egyesületek) jelentőségére helyezve a hangsúlyt. A leghálásabb, de egyben legnehezebb feladatot, Goethe korának felrajzolását, Hans Henning kapta, és teljes sikerrrel oldotta meg. Nem került az összetorlódott világnagyságok bűvkörébe, nem felejtette el, hogy Goethe sokkötetes levelezéséhez az akkoriban gyorsan kiépülő postaszolgálatra, Schiller tragédiáihoz színtársulatra és közönségre, Herder tudományos műveihez a százezer kötetes kölcsönkönyvtárra volt szükség. A weimari társadalom jól dokumentált tablójával bizonyítja be, hogy a manufakturaipar hiánya miatt a polgárság jórészt kisiparosokból és kiskereskedőkből állt. Ε gyenge polgárság és a toleráns, felvilágosult udvar szinte harmonikus viszonya tette Weimart egyedülálló kivételként alkalmassá arra, hogy a formálódó polgári nemzet eszmei-irodalmi harcait itt vívhassa meg. De nemcsak az irodalomtörténet, hanem a színház- és újságtörténet kutatóinak is számos adatot kínál a Deutsche Merkur és a Hoftheater városa, hiszen ilyen tekintetben is a korabeli Németország, sőt Európa egyik centruma volt. Weimar klasszicizmusa pedig az építészet számára is példát jelentett: a weimari városkép kialakítása jórészt Coudray nevéhez fűződik. Goethe halála után Weimar, mint Heine írja, az özvegy múzsák városává lett - Goethén kívül ekkor egyetlen, akárcsak másodrangú költő sem élt itt. A költőóriás - Thomas Mann által oly jól ábrázolt - nyomasztó súlya nem engedte, hogy Weimar még életében a klasszicizmust felváltó új irányzatoknak is fókusza legyen, a művészeti élet pedig udvarhoz kötődé jellege miatt nem talált igazán széles bázisra a polgárság körében. Ha az 1848 után mégis kibontakozó „ezüstkor" fényében nem is mérkőzhet a klasszikus Weimarral, számunkra már csak Liszt Ferenc miatt is igen fontos. Nemcsak az Esztergomi mise és a Krisztus-oratórium született itt, de Liszt szervezte meg több Wagr jr-opera weimari ősbemutatóját is. A politikai jelentéktelenségbe süllyedő város társadalmát elemezve Ulrich Hess rámutat az ipari munkásság kis létszámára és a Weimarba költöző jómódú nyugdíjasok egyre nagyobb súlyára - ez az arány legalább 1945-ig meghatározta Weimar arculatát. Az első világháború a kisváros férfilakosságát is megtizedelte, és ha a világháborút követő forradalmi hullám nem is vetett itt akkora hullámokat, mint a nagy ipari városokban, de Sachsen-Weimar-Eisenach minimonarchiáját mindenesetre elmosta. (Talán szerencsésebb lett volna a várostörténeti periodizációban nem 1917. november 7-t, hanem a rá pontosan egy évvel következő németországi és weimari forradalmi eseményeket fordulópontnak tekinteni.) A Spartacus-felkelés leverése után a Scheidemann-kormány nem annyira kulturális öröksége, mint inkább konzervatív „ny-ugdíjasváros" jellege miatt választotta Weimart, és ezen belül a Nemzeti Színházat a nemzetgyűlés
