Századok – 1978
TANULMÁNYOK - Tilkovszky loránt: Németország és a magyarországi német kisebbség (1921-1924) 3
24 TILKOVSZKY LORÄNT meg a kívánságok kinyilvánítása: „a magyarok ezen· esemény után nem beszélhetnek többé arról, hogy a magyarországi németségnek nincsenek kívánságai". Véleménye szerint a zsámbéki nyílt kiállást az tette lehetővé, hogy „a magyar kormány az elmúlt hetek folyamán éppen elég bizonyítékot kapott arról, hogy a német kormány és a német közvélemény a birodalomban és az elcsatolt területeken a legélénkebben érdeklődik a magyarországi németség sorsa iránt". A német kívánságok méltánylása szempontjából kedvező körülménynek tekintette, hogy a magyar kormány „a csehekkel folyó jelenlegi tárgyalásain maga is néhány kisebbségi kívánságot keresztül szándékozik erőltetni".3 8 Gündisch feljegyzésben tájékoztatta a budapesti német követséget Kányával és Bethlennel folytatott megbeszéléseiről, amelyet az a Külügyi Hivatalhoz továbbított. A feljegyzés szerint az említettek „teljesen különböző, sőt egyenesen ellentétes" módon foglaltak állást a magyarországi német kisebbség kérdését illetően. Kánya a magyarországi német nemzetiségi mozgalmat pángermánnak, alldeutschnak nevezte, és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy „Németország a kisebbségi kérdésben, úgy látszik, Magyarország ellen fordul", ahol pedig minden politikus németbarát, s a tisztikar 4/5 része is az. Véleménye szerint „a németeknek vissza kell térniük a régi bismarcki politikához, amely számára nem voltak fontosak a magyarországi német iskolák". Gündisch azzal érvelt Kánya fejtegetéseivel szemben, hogy a hármasszövetség ma már nem létezik, Magyarországnak ma már nincsenek 50%-ban idegen népei, amelyekkel szemben a korábbi szövetséges minden konszolidációs törekvést lojálisán, ám a magyarországi németség kárára támogatott; Magyarország ma nemzeti állam, amely nem szorul további nemzeti erősítésre, hiszen csupán 7% nemzetiség lakja; a német kisebbség eltűnése nem lehet Németország érdeke, mert 500 000 német létezése Magyarországon mégis bizonyos garanciát jelent a németbarát külpolitikai orientáció tekintetében. Viszont csak egy csonkamagyarországi liberális nemzetiségpolitika gyakorolhat vonzóerőt az elcsatolt területekre, és hozhat Magyarország számára nem lebecsülhető hatalomnövekedést, amely a magyarbarátság értékét megfelelőképp növelné Németország számára. Azonkívül, hogy Németország külpolitikailag erősen kiállhasson a kisebbségvédelem mellett, a magyarországi németekkel sem tehet kivételt, azoknak is védelmére kell kelnie. Itt Kánya azzal a jellemző megjegyzéssel szakította félbe Gündisch érvelését, hogy „egészen más dolog valamit kifelé hirdetni, és valamit a gyakorlatban megvalósítani". Bethlen viszont arról igyekezett biztosítani Gündischt, hogy a német kívánságok és panaszok teljes méltánylásra fognak találni. Elismerte, hogy eddig ugyan semmi sem történt, de ezt azzal magyarázta, hogy míg a Felvidék és Kárpátalja egyes részeinek visszakerülésében bizakodhattak, várakoztak a nemzetiségpolitika meghatározásával. Kijelentette, kész szakítani azzal az eddigi gyakorlattal, hogy az állami iskolák mind feltétlenül magyar tannyelvet kötelesek használni. Klebelsberg kultuszminiszterrel együtt már kidolgozott egy tervet arról, mily módon lehetne az iskolákat német tannyelvűvé tenni ott, ahol a lakosság azt kívánja, mondotta a miniszterelnök, mire Gündisch - feljegyzése szerint - rögtön arra gondolt, „majd gondoskodni fognak arról, hogy a svábok ne merjenek ilyeneket kívánni". Bethlen a továbbiakban arról beszélt, hogy tervezett intézkedéseit nem szeretné nyilvánosságra hozni, mert vannak természetesen soviniszták, akiknek ellenzését nem kell provokálni. Szólt arról, hogy egy német tanácsadó testületet, 3 8 Ld. a 36. jegyzetet.
