Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Schádlich; K.: Az angol gyarmatosító törekvések indítékai a trópusi Afrikában a 19. sz. végén 1215
1216 FOLYÓIRATSZEMLE 1216 A szerző nagy figyelmet szentel áz indiai császárságnak a brit gyarmatbirodalmon belül elfoglalt helyére (felvevőpiac az angol árucikkek számára, nyersanyagok az anyaországnak, hatalmas és ütőképes hadsereg kiállítása). A továbbiakban azt kívánja bizonyítani, hogy az afrikai expanziós törekvések egyik legfőbb mozgatórugója az indiai gyarmatok s az odavezető tengeri út védelme volt. Ezzel összefüggésben fontos eseményt jelentett a kameruni német protektorátus létrehozása (1884). A brit belügyminiszter utasítására a berlini angol követ a német kormány tudomására hozta, hogy az angolok javasolják a német protektorátus területének növelését dél felé. (E javaslattal az angolok saját érdekükben a szabadkereskedelem biztosítását akarták elérni). Ε kompromisszumon alapult az 1884-ben Portugáliával és az 1885-ben Németországgal kötött szerződés. A hivatalos angol álláspont kezdetben általában defenzív volt. Az első néhány hónapban az angol kormány nem tartotta túlságosan veszélyesnek a német rivális afrikai hídfőállásait. Azonban 1884 végén Gladstone miniszterelnök már tapogatózó információkat szerzett arra vonatkozóan, hogy Anglia számára kifizetődő lenne-e további érdekszférák létesítése (nem formális annexióval, hanem a németek további terjeszkedésének megakadályozásával). Ekkor 1886-ban a liverpooli és manchesteri kereskedelmi kamara nyomására, valamint a francia és német előrenyomulás hatására a National Afrika Company megkapta azt, ami 1881 és 1885 között hiába próbál; elérni: a királyi chartát (privilégiumlevelet). A konzervatív Salisbury-kormány támogatását élvező társaság ekkor Royal Niger Companyvá alakult át. A társaságban egyesült kereskedők, bankárok és hajótulajdonosok egyáltalán nem akarták biztosítani (mint ahogyan a charta előírta) a szabadkereskedelmet és - hajózást, hanem visszavonhatatlan monopolhelyzetet kívántak kialakítani maguknak. (Nemcsak idegen, hanem más angol monopóliumok hajóit és lerakatait sem tűrték meg). A szerző dokumentumokkal támasztja alá, hogy a kereskedelmi érdekek érvényre juttatásánál sokkal fontosabb volt az a célkitűzés, hogy a kelet-afrikai partvidéket az Indiába küldendő hajók felvonulási területeként használják fel. A 80-as években a hivatalos brit aktákban és kabinetjelentésekben egyre több szó esett az India biztonságával kapcsolatos gondokról és teendőkről, az indiai szubkontinenshez vezető tengeri út, az ún. „life-line" helyzetéről. A politikai viszonyokat az India észak-nyugati határánál történt orosz expanzió, Franciaország burmai, thaiföldi és indokínai hatalmi törekvései tették különösen kritikussá. Ugyanakkor a nyugat-afrikai partvidéken arra akarták korlátozni törekvéseiket, hogy maximálisan biztosítsák a kereskedelem szabadságát s mint kifejtették, a területi uralmat másoknak akarták átengedni. India megtartásával, értékei fokozott felhasználásával, piaclehetőségei marximális kihasználásával függött össze Egyiptom, a Szuezi-csatorna, Szudán és a kelet-afrikai partvidék ellenőrzése. Ugyanakkor - főként Afrikával kapcsolatban - kiéleződtek a gyarmatügyi viták a liberálisok között. Az angolok afrikai expanziója Salisbury második miniszterelnöksége alatt (1886-92.) vett nagy lendületet. A döntő lökést a német imperialisták kelet-afrikai rablóhadjárata (1889) adta meg. Az angol annexiós politika legtürelmetlenebb sürgetője Sir W. Mackinnon, a Brit-Indiai Gőzhajózási Társaság elnöke s egyben a Brit Birodalom Kelet-Afrikai Társaság „motorja" volt. A 90-es évektől kezdve - a szerző megállapítása szerint - a trópusi afrikai gyarmatosítás világpolitikai (hatalmi) kérdéssé vált, s ugyanakkor fontos tényező volt az 1873-ban elkezdődött és negyedszázadig tartott európai gazdasági válság is, amelyet az angol gazdaságtörténet „nagy depresszió" néven tart számon. Ennek néhány jellemző adatát a szerző közli. Az angol politikusok, gazdasági szakértők s a közvélemény a probléma megoldását részben az afrikai gyarmatok kiterjesztésében, azaz új piacok létesítésében látta. Salisbury harmadik hivatali periódusa idején (1895-1902) a Királyi Nigériai Társaságot és a Brit Birodalmi Kelet-Afrikai Társaságot kártalanították és megszüntették. Ugyanakkor volt monopolizált érdekszféráikat, Kenyát, Ugandát és Nigériát de facto koronagyarmattá nyilvánították. Karlheinz Schädlich, a cikk szerzője végül néhány figyelmet érdemlő vitakérdésre mutat rá. A tudományos viták kereszttüzében áll az a kérdés, hogy a brit chartertársaságok a monopolkapitalista gyarmatpolitika eszközei voltak, vagy pedig preimperialista képződményekről van szó. A másik izgalmas kérdés a kelet-afrikai brit gyarmatok jelentőségének elsősorban gazdasági szakaszának értékelése. L. Woolf angol gazdaságtörténész becslése szerint a kb. 6 mill, kelet-afrikai (a brit gyarmatok összlakossága) 1913-ban kb. 1 mill, font értékű árut vásárolt Nagy-Britanniától. A Park
