Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Stewart; James: A helyzet és a harc Észak-Írországban 999
FOLYÓIRATSZEMLE 999 JACQUES AMOYAL: FRANCIAORSZÁG SZOCIALISTA ÉS SZINDI KA LISTA TERVEZÉSÉNEK KEZDETEIRŐL Amoyal cikke az 1930-as évek kezdeteihez vezet vissza, a világgazdasági válság éveihez, amikor többek között a francia kormány is a deflációs politikával kísérelte meg, hogy az országot a válságból kivezesse, ami a szociális ellentétek növekedéséhez vezetett. Ugyanakkor kerültek a figyelem központjába a belga szocialista Henri de Man munkái, amelyek ugyan a húszas évek végén jelentek meg, de igazán csak ezekben az években kaptak nagyobb visszhangot. Ekkorra, az 1930-as évek elejére azonban a különféle szocialista és szindikalista csoportosulások már mind különféle terveket dolgoztak ki maguk is, hiszen De Man indítása is úgy hangzott, hogy a gyakorlati terveket a kérdéses országok helyzetéhez alkalmazkodva kell kidolgozni. A tervkészítést a szocialista párton belül a jobb- és balszárny egyaránt felkarolta, más-más megfontolásból, miközben a vezetői mag, Blum környezete kisebb, tulajdonképpen csak propagandisztikus jelentőséget tulajdonított a tervnek, amit De Man éppen ellenkezőleg úgy vetett fel, hogy valóban széles tömegmozgalmat eredményezzen és tényleges strukturális reformokat kényszerítsenek ki. A „planizmust" Franciaországban a baloldali szocialisták egy csoportja is felkarolta, de jellegzetes módon a planisták (közéjük tartozott a napjainkban is publikáló történész, G. Lefranc" is) először inkább a CGT-ben reméltek bázist találni maguknak, ahol kisebb ellenállásba ütköztek. A tervet a CGT 1935. évi kongresszusa el is fogadta, Jouhaux ezt a népforont alapprogramjává kívánta tenni 1936 után, de ez ellenállásba ütközött, mivel a kommunisták és radikálisok különféle megfontolásból egyaránt elutasították azt. Az új helyzetben a CGT részéről is mérsékelték a terv követeléseit, hogy a népfront egységét fenntartsák - de az eredetit tulajdonképpen nem adták fel. Amoyal De Man és francia híveí alapján hangsúlyozza, hogy a planizmus lényege nem egyszerűen egyes követelések felsorolása, megnevezése, hanem egyfelől annak hangsúlyozása, hogy nem elég az „újraosztásra" törekedni, hanem a reformoknak a gazdaság egészét érinteni kell, a gazdasági struktúrában kell változásokat eredményeznie, s a reformok nem szigetelődhetnek el, hanem a reformok egész hálózata lehet csak sikeres. Ez segíthet valóban a néptömegek helyzetén, s így tudják egyúttal a gazdasági válságokat is kiküszöbölni. A pianista irányzat tézisei rendkívül sok problémát vetettek fel. De Man egyfelől Marxszal, illetve a vulgáris-determinista marxistákkal is vitába szállt, s ezt tették francia követői is. Másfelől olyan gazdasági kérdések kerültek a viták középpontjába, mint hogy mi a szocializmus viszonya a gazdasági „racionalizáláshoz", mekkora legyen az állam beleszólása az üzemi struktúrák, a standardizálás, munkaviszonyok szabályozásába. Milyen fontos a gazdasági növekedés, s ennek milyenek a társadalmi következményei. J. Moch, L. Blum e téren ellentétes következtetésre jutott az 1920-as évek végén, s A. Philip, a francia planisták egyik vezető alakja a gazdasági növekedést, a kapitalista racionalizálást elfogadta - de ennek ellenőrzését, társadalmi szabályozását sürgette. Az 1920-as évek végén kibontakozó viták, koncepciók ennyiben előjátékát képezték az 1930-as évek elején, közepén kialakuló pianista mozgalomnak, amely a gazdaság, az állami szabályozás,a társadalmi rétegek helyét, mozgásának megítélését egyaránt érintette, s ami egyaránt foglalkoztatta a szakszervezeti mozgalom egészét, a szocialista pártot és a szocialista, szindikalista értelmiségieket. (Le Mouvement Social. 1974. április - június 138-169.1.) J. JAMES STEWART: A HELYZET ÉS A HARC ÉSZAK ÍRORSZÁGBAN A szerző - az ír Kommunista Párt főtitkárhelyettese - már a cikk első soraiban tiltakozik az ellen az általánosan elterjedt téves hiedelem ellen, mintha a jelenlegi harcoknak egyszerűen vallási rugóik lennének, s pusztán a 17. sz.-i harcok továbbélését jelentenék (aminek Nyugat-Európa egyes körzeteiben szerinte valóban vannak jelei). Stewart ugyancsak határozottan visszautasít egy másik legendát, azt, hogy az angol kormányok 1969-től, a munkáspárti kormányok idején pusztán rendfenn-I
