Századok – 1977

Folyóiratszemle - Villa; Brian L.: Az amerikai hadsereg; a feltétel nélküli megadás és a potsdami nyilatkozat 629/III

FOLYÓIRATSZEMLE 183 Ν. I. MIRONYEC: A SZÉPIRODALOM MINT TÖRTÉNETI FORRÁS Alcíme szerint a tanulmány a kérdés historiográfiáját ígéri áttekinteni, de tulajdonképpen ennél .többet nyújt, módszertani problémákra irányítja a figyelmet. Abból indul ki, hogy a szépirodalmi alkotások a történelmi, társadalmi jelenségek, folyamatok sajátos tükröződését jelentik. Miután utal arra, hogy Marx és Engels milyen nagy jelentőséget tulajdonított Balzac műveinek mint történeti forrásnak, megállapítja, hogy Lenin és a szovjet filozófusok is foglalkoztak a problematikával a tudományos és művészi megismerés dialektikáját vizsgálva. A tudományos (történeti) megismerés akkor teljes, ha magába ötvözi a művészi elemeit, ez utóbbi viszont úgy hiteles, ha nem mond ellent a tudomány eredményeinek. A kérdéskörhöz sorolja L. V. Cserepnyin monográfiáját, amely az orosz irodalom klasszikusainak történetfelfogását rekonstruálta alkotásaik alapján (M. 1968), ukrán szakemberek munkáit, amelyek az ukrán forradalmi demokrata írók történelmi nézeteit elemezték, s M. V. Nyecskina érdekes kísérleteit, aki azt vizsgálta, milyen hatással vannak a szépirodalmi művek az olvasó világnézetére. A szépirodalomnak, mint történeti forrásnak a kérdése először V. O. Kljucsevszkijnél szerepelt (Művei VII. és VIII. kötete, M. 1959). Figyelemre méltó V. I. Szemevszkij 1905-ben megjelent munkája, amely'a jobbágyrendszer, az 186l-es reform ábrázolását boncolgatja Szaltikov-Scsedrin műveinek tükrében. Plehanov, az orosz társadalmi gondolkodás történetét taglaló írásaiban merített sokat az orosz klasszikusokból. A két világháború közötti időszakban - a marxista történetszemlélet kiforratlansága miatt is - nem fordítottak figyelmet a kérdés vizsgálatára. Lebecsülték az irodalmi alkotások történeti forrás szerepét. Kivételt képeztek azok az esetek - főként a 17. századig terjedő időszak —, amelyekre vonatkozóan más forrás nem állt rendelkezésre. M. N. Tyihomirov pl. az Igor Ének alapján tette teljesebbé a Kijevi Rusz-ról kialakított képet. Az új- és legújabbkori történelem vonatkozásában viszont - amelyhez bőséges „klasszikus" forrásanyag maradt fenn - nem tulajdonítottak jelentőséget a szépirodalmi alkotásoknak mint történeti forrásnak. Kivételt csupán M. V. Nyecskina tanulmánya jelentett, amely A. Sz. Gribojedov vígjátékát építette be forrásbázisába a dekabristák nézeteinek elterjedtségét vizsgálva. Az 1950-1960-as évek fordulója hozott cikkünk témáját tekintve is' változásokat. V. I. Sztrelszkij kijevi kutató tette meg ekkor az első lépéseket. A történetkutatásban azonban nehezen nyert polgárjogot az a szemlélet és metodika, amely a szépirodalmi alkotások forrásértékét elismerte. Ezt tanúsítja „Az új- és legújabb kor története" c. folyóiratban 1963-ban, s „Az SzKP történetének kérdései" c. periodika hasábjain ezzel szinkronban publikált polémia is. A vita résztvevői közül többen elutasították a szépirodalmi alkotások forrásként történő felhasználását az új- és legújabb kor, ill. a párttörténet vonatkozásában, voltak akik a társadalmi gondolkodás fejlődésének kutatásában elismerték a művészi megismerés produktumainak jelentőségét, és akadtak, akik a szépirodalom fogalmáról polemizáltak. Ez utóbbiaknak jelentett választ R. Sz. Mnuhina munkája, aki azokat a szépirodalmi műveket vonta be vizsgálódásaiba, amelyek nem törekedtek dokumentáltságra. A „tisztán" szépirodalmi alkotások, mint a művészi tükrözés eseményei, történelmi személyiségek, szociális csoportok pszichikai, szellemi, eszmei arculatának mélyebb megértését tehetik szerinte lehetővé. Szerzőnk is a teljesebb történeti kép szempontjából hangsúlyozza jelentőségüket, a konkrét források elsődlegességén túl. . . A szépirodalmi alkotások elsődlegesen a kultúrtörténet forrasai, megjelenesük törtenelmi teny, tükrözik a szerző állásfoglalásit a kor társadalmi kérdéseiről, témaválasztásukkal, az ábrázolás módjával stb. Egy-egy korszak életmódjáról, erkölcseiről, uralkodó szellemi áramlatairól mondhatnak igen sokat. A marxista történetírás eredményeit azért jellemezte sokáig a sematizmus, az életszerűség hiánya, mert ezt a forráscsoportot mellőzték. M. G. Pankratova megállapítására utal szerzőnk, aki szerint a szovjet történészek sokat írtak a parasztok mozgalmairól, földbirtokviszonyairól, földhasználatáról, de magáról a parasztól, életmódjáról, lelki alkatáról szinte semmit. Hasonló értelmű M. P. Kim megállapítása, aki szerint a szovjet ember arculatának bemutatására, formálódása összetevőire fordítottak kevés fiigyelmet. Mironyec hangsúlyozza, hogy metodikailag is különbséget kell tenni a „tisztán" szépirodalmi alkotás és a dokumentumokat felhasználó, valamint az események szereplői által készített szépirodalmi igényű művek között. Az előbbi forrásértékét egyértelműen nagyra becsüli. Tolsztoj Háború és békéjét említi, amelyet az 1860-as évek kultúrtörténeti tényeként,