Századok – 1977
Vita - Spira György: Mészáros Károly önéletrajza előtt 587/III
VITA 591 kérdés: egyáltalán indokolt-e a történelem alakításában Mészáros módjára csupán második vagy éppen harmadik vonalbeli s nem is „tisztán pozitív" szerepet játszó személyek tevékenységét tudományos vizsgálat tárgyává tenni. Az pedig, hogy erre a kérdésre azután Csorba — mint eleve is sejthető — igennel válaszol, önmagában szintén rendjén volna. Az a fejtegetés viszont, amellyel ő ebbeli (önmagában — ismétlem — szerintem is helyes) véleményét igazolni és nyomatékosítani igyekszik, már annál kevésbé van rendjén. Csorba ugyanis a nagyobb nyomaték kedvéért azt állítja, hogy az „utóbbi közel három évtized"-ben a „a XIX. század történelmi személyiségei közül csak a legnagyobb alakok[ról] s közülük is elsősorban az egyértelműen 'pozitív'-[ak]nak minősítettekről jelentek, jelenjeitek meg publikációk" (A kiemelés tőlem —S. Gy.), majd mindjárt névsort is ad ezekről a szerinte előnyben részesített személyekről, s e jegyzék Kossuth, Széchenyi, Deák, Petőfi és Táncsics nevét öleli fel (azzal az enyhítő megjegyzéssel, hogy a felsoroltak az érintett időszaknak „kétségkívül a legfontosabb" alakjai). Holott mindebből csak annyi igaz, hogy az utóbbi évtizedek kutatása néhány élvonalbeli (s tegyük hozzá: korábban jócskán mellőzött) személyre valóban megkülönböztetett figyelmet fordított, a kevésbé fontosakra pedig valóban nem terjedt ki eléggé. Az viszont már egyáltalán nem felel meg a valóságnak, hogy a mellékszereplők vizsgálatát bárki is akadályozta vagy éppen tilalmazta volna; ha ez történik, akkor ugyan miként jelenhettek volna meg tanulmányok az utóbbi három évtized folyamán példának okáért Damjanichról és Guyonról meg Csányról és Vukovicsról meg Perczelről és Újháziról meg Horárikról és Noszlopyról meg Lukács Sándorról és Vidats Jánosról meg Somogyi Antalról és Kazinczy Gáborról meg Kalmár Istvánról és Munkácsy Albertről vagy éppen Oláh Istvánról (hogy a Csorba szemében nyilván fontosabb Wesselényiről, Eötvösről, Telekiről, Vasváriról és Bemről szóló munkákat most ne is említsem)? Amint másfelől az sem felel meg a valóságnak, hogy a Csorba által név szerint kiemelt öt politikus mindegyikét bárki is „egyértelműen 'pozitív'-nak" minősítette volna s mindegyikük oly nagy pártfogásban részesült volna; hogy nem így volt, azt kellőképpen tanúsíthatják például a Deákkal vagy Táncsicscsal foglalkozó szakirodalom szembeszökő hézagai; s bizony mondom, Széchenyivel sem állnánk jobban, ha 1960-ban történetesen meg nem éljük halálának centenáriumát. Ezeket azonban csupán elöljáróban jegyzem meg. Mert Csorba korántsem szorítkozik arra, hogy pusztán általánosságban rója meg történetírásunkat az életrajzi kutatások elégtelensége miatt, hanem külön is megrója Mészáros Károly személyének és szerepének figyelmen kívül hagyása miatt, úgy látván, hogy Mészárost kiváltképpen szomorú sors érte, amennyiben néki „a felszabadulás utáni kutatások felszínes jellege következtében" „a történészek emlékezetéből" még a neve is „kihullott". Holott ezt ilyen sommásan megint csak nem szögezheti le az, aki elfogulatlanul vizsgálja a tényeket. Az ugyanis tény, hogy Mészáros alakjának önálló tanulmányt sajnos még senki sem szentelt eddig (amint ilyen tanulmány megírásához tulajdon közlése szerint Csorba is csak a jövőben szándékozik hozzákezdeni). De az is tény, hogy Mészáros tevékenységének egyes mozzanatairól az utóbbi három évtized folyamán már eddig is sok mindent elmondott többek között Nemes Dezső (centenáris tanulmányában) meg Fekete Sándor (a márciusi fiatalokról szóló könyvében) meg e sorok írója (a Kossuth-emlékkönyvben) meg Barta István (nagy Kossuth-kiadványában) meg Tordai György (Horárik-életrajzában) meg Lukácsy Sándor (a hatkötetes magyar irodalomtörténetben) meg Pándi Pál
