Századok – 1977
Vita - Spira György: Mészáros Károly önéletrajza előtt 587/III
588 VITA siker minden előjele nélkül birkózó Magyarországon, s ha felfigyelünk arra, hogy e küzdelmes életszakasz leírása közben az ő művének lapjain is tucatjával bukkannak fel olyan további fiatalok, akik szintén csak annyira vagy még annyira sem vihették, mint amennyire ő: akkor mélyen átérezhetjük (amire egyébként Csorba Csaba is utal bevezetőjében), hogy az ilyetén hányattatások közepette felnőtt emberek könnyen kaphattak mindenféle változást hirdető politikai jelszón, de ha nem rendelkeztek különösen erős belső tartással, akkor könnyen engedhettek azoknak is, akik más jelszavaknak hódoltak ugyan, viszont személyes problémáik megoldásával kecsegtették őket. Vagyis az adott viszonyok fennmaradásáért verekedő konzervatívoknak. Mert az 1848 előtti Magyarországon csak a hatalmi állások java részét kezükben tartó konzervatívoknak volt lehetőségük arra, hogy nagyobb számú ilyen tengő-lengő értelmiségi fiatal számára foglalkoztatottságot teremtsenek, s ők egyben rá is kényszerültek erre, még ha egyébként korántsem vehették is bizonyosra, hogy a pártfogásukkal megajándékozottak lelkük mélyén is kivétel nélkül és mindenben azonosulni fognak vélük. A Konzervatív Párthoz ugyanis — és ez szintén roppant érdekesen világlik ki Mészáros előadásából — a negyvenes évek derekán már vajmi kevés értelmiségi képzettséggel bíró tehetséges fiatal csatlakozott meggyőződésből. A konzervatívok tehát saját soraikból olykor még az általuk meghódított megyék hivatalnoki karát sem tudták maradéktalanul feltölteni, s ez volt a helyzet többek között Moson megyében is, ahol ezért 1846-ban (az ekkor máskülönben már a francia korai szocialisták tanaival kacérkodó) Mészáros s egyidejűleg három — hithű pecsovicsnak ugyancsak nem tekinthető — sorstársa is álláshoz juthatott végre. Legalábbis időlegesen. Mert az 1848 tavaszán kirobbanó forradalom azután egyik napról a másikra halálos csapást mért a politikai prostitúció rendszerére, ezzel a Mészáros-típusú emberekben nagy-nagy örömöt, de nagy-nagy aggodalmakat is keltve. Örömöt, hiszen a forradalom olyan útra vezette az országot, amely az ő meggyőződésüknek is megfelelt, de aggodalmakat is, hiszen nem tudhatták, hogy korábbi megalkuvásaik visszatorlásaként nem fogják-e ezt az utat őelőttük mégis eltorlaszolni azok, akik a jó ügyet kezdettől fogva mindétig megtántorodás nélkül szolgálták. A jövő azonban csakhamar eloszlatta az efféle aggodalmakat: mint Remellay Gusztávtól Julian Chownitzig megannyi renegát, Mészáros is igen gyorsan tapasztalhatta, hogy még az átalakulás legkövetkezetesebb munkásai, a márciusi fiatalok is készek, fátylat borítva a múltakra, kezet fogni véle. (Amit egyébként bevezetőjében hasonlóképpen kiemel Csorba Csaba is, habár meglehetősen pongyola magyarázattal. Csorba ugyanis azt írja, hogy „a lelkesedés, a győzelem mámora akkor Pesten — anakronisztikus kifejezéssel élve — kissé 'népfrontos' hangulatot teremtett". A valóságban viszont a márciusi fiatalok vezetőgárdája ekkor korántsem csupán szövetségre lépett a Mészárosokkal, hanem tulajdon csoportjába is befogadta őket, nem beszélve arról, hogy a márciusi fiatalok vezetőgárdáját sohasem puszta lelkesedés vagy mámor, hanem mindig a józan megfontolás mozgatta. Azt pedig, hogy az adott problémával kapcsolatban közelebbről milyen megfontolás mozgathatta Petőfiéket, még csak nem is nehéz kitalálni: mozgathatta őket - egyfelől — annak tudata, hogy csoportjuk rendkívül kicsiny, á volt gyüldei ifjak egy részének csatlakozása esetén viszont számottevően megnövekednék, s mozgathatta őket - másfelől — éppen az a feltevés is, hogy a Mészárosok korábban sem őszinte meggyőződésből tartottak a konzervatívokkal. Mert ha ebben nem hittek volna ők is, akkor olyan — önmagukkal
