Századok – 1977
Vita - Ádám Magda: A kieli találkozó és a bledi egyezmény értékeléséről (Hozzászólás Pritz Pál tanulmányához) 561/III
VITA 583 hogy 1938 nyarán Horthy óvakodott — megfelelő biztosítékok nélkül — részt venni egy Csehszlovákia elleni háborúban, de ismeretes két évvel korábbi, 1936. augusztusi feljegyzése, amelyben preventív háborút sürgetett ellene Hitlernél. Pritz sajnos - egy kiragadott idézettel — ellenkezőjére fordítja a feljegyzés értelmét, és koncepciója alátámasztására így használja fel. Az összefüggéseiből kiragadott mondat így hangzik: „Távol áll tőlünk, hogy a háborút sürgessük, mert tudjuk, hogy mit kockáztatunk. Egy elvesztett háború Magyarországot eltüntetné a térképről."6 0 Más tartalmat nyer azonban ez a mondat, ha figyelembe vesszük a feljegyzés kulcsmondatát: „Sikerünk lényeges feltétele, hogy Németország és Magyarország (esetleg Ausztria és Lengyelország segítségével) a maga részéről lerohanná Csehszlovákiát, és ezáltal eltávolítaná Európának ezt a rákos daganatát." 6 1 A félreértések gyakori oka az, hogy a szerző mást olvas ki egy-egy mondatomból, egy-egy megállapításomból, mint amit kifejezni akartam. Ez mindenesetre arra figyelmeztet, hogy ami nekem, aki két évtizede ezzel foglalkozom, ebben élek, természetes és nyilvánvaló, az nem olyan világos a problémákat kevésbé ismerő olvasó vagy kezdő kutató számára. Egy-két példát erre is. Pritz helyeslőleg idézi azt a megállapításomat, hogy a bledi egyezmény a magyar diplomácia győzelmét jelentette. Csakhogy én ezt nem a német terveket keresztező beldi egyezményre vonatkozóan gondoltam (ami Pritz koncepciója), hanem arra, amit úgy fogalmaztam meg, hogy Bled után a kisantant lényegében megszűnt létezni. Pritz tévedéseinek egyik forrása a kitekintés hiánya. Ezt bizonyítja a 648.1. 15. sz. lábjegyzetben tett megjegyzése is. Itt szóvá teszi,hogy a magyar felfogásban bekövetkezett változást „óriási előrehaladásnak" mondom. Ε megfogalmazásból még persze nem derül ki, hogy a szerző megállapításommal egyetért, vagy kifogásolja, illetve nem értette meg. Én az utóbbira gondolok. A megállapításom a magyar—jugoszláv határok végleges elismerésére vonatkozik, vagyis arra, hogy 1937 végén a magyar kormány kész volt azokat véglegesnek elismerni. Ezt óriási előrehaladásnak tartottam és tartom. A szerző téved, amikor arról ír, hogy „Magyarország csak 1926-ban jutott el arra a felismerésre, illetve szánta el magát cselekvésre, hogy a kisantant egyik tagjával — Jugoszláviával — megegyezésre törekedve kísérelje meg a körülötte levő blokkot fellazítani".61 Ez a törekvés, ha nem is olyan határozott formában, de már 1920-tól jelentkezik. Először Románia irányában próbálkoztak, 1921-ben Csehszlovákiánál. Az itteni sikertelenség után kezdtek puhatolódzni Jugoszláviánál. Ezek határozott formát valóban 1926-ban kaptak. 1926 után ez a kérdés hosszú időre lekerült a napirendről. Ismét csak Hiüer, de még inkább Stojadinovic hatalomra jutásával vetődött fel. 1935-től a kérdés a magyar—német, a jugoszláv-német és a magyar-jugoszláv megbeszélések középpontjába került. Hosszú huzavona indult, mert a magyar kormány nem volt hajlandó elismeri a magyar—jugoszláv határokat. Stojadinovic pedig csak igen jelentős engedmények árán vállalkozott az ottani magyar kisebbségekre vonatkozó követelések teljesítésére. Ez az ellentét juttatta zsákutcába a magyar-jugoszláv titkos tárgyalásokat, amelyek 1937 áprilisában reális közelségbe hozták a magyar—jugoszláv puccsszerű megegyezést. (Ebbe a tárgyalásba már az olaszok is bekapcsolódtak.) Kudarccal végződött, mert a magyar kormány 1937 áprilisi javaslata sem tartalmazta a határok elismerését. Erre csak 1937 60 Pritz: i. m. 658. 61 SzinaiMiklós-Szücs László: Horthy Miklós titkos iratai. Bp. 1962. 32. dok. 166-167. 10*
