Századok – 1977
Tanulmányok - Pintér István: Az MSzDP vezetői a fasizmusról és a fasizmus ellen hírdetett „szellemi offenzivá”-ról 500/III
524 PINTÉR ISTVÁN tervnek a gondolata a belga párt egyik vezetőjétől Hendrik de Mantól származik. De Man az általa kidolgozott tervezetet — mint a fasizmus hatásos ellenszerét ajánlotta saját és a többi szociáldemokrata párt számára is. Javaslatát követően a szociáldemokrata pártok egymás után adták közre de Man tervezetét, majd dolgozták ki — országuk sajátos viszonyait figyelembe véve — saját pártjuk szocialista munkatervét. Az MSzDP vezetősége Mónus Illés és Kertész Miklós javaslata alapján az 1934 áprilisában tartott pártválasztmányi ülésen fogadott el saját szocialista munkaterv kidolgozására tett indítványt, és hozott létre a feladatok kidolgozására, a javaslatok összegyűjtésére és a terv véglegesítésére egy munkatervbizottságot. Első lépésként a Népszava is több folytatásban közölte a de Man-féle tervet, majd rendelkezésre bocsátotta a Népszava és a Szocializmus hasábjait is a munkatervvel kapcsolatos gyakorlati és elméleti elképzelések, javaslatok, esetleges viták közlésére. Az eredeti terv az volt, hogy a pártvezetőség az MSzDP soron levő kongresszusa elé már egy kész szocialista munkatervet terjeszt. A kezdeti „nekibuzdulás" — cikkek, tanulmányok, javaslatok — után azonban a munka megrekedt. Mónus főtitkár a XXX. kongresszuson csupán arról számolhatott be, hogy sokféle, értékes elképzelés van a bizottság birtokában, de még konkrét terv nincs. Javasolta a pártgyűlésnek, hogy fogadja el a beterjesztett 70-tagú — a kongresszus a számot 80-ra emelte" - bizottság felállítását, amelynek feladata lesz a szocialista munkaterv kidolgozása és véglegesítése. Joggal vetődik fel a kérdés, mi az oka a szocialista munkaterv kidolgozásában az ilyen mértékű megtorpanásnak? Mielőtt azonban erre válaszolnánk röviden nézzük meg mi a lényege a de Man-féle tervnek. De Man abból indult ki, hogy a fasizmus azért tudta a tömegek, a szervezett dolgozók egy részét is befolyása alá vonni, mert a szocialista mozgalom „messze távolba eső végcélja", a szocializmus elvesztette a népszerűségét, vonzó hatását. A reformizmus, amely a 20-as, 30-as években mindinkább bizonyos szociálpolitikai vívmányok elérésében öltött testet, az adott viszonyok között már nem elégíti ki a tömegek igényét. A háborút, s még inkább a gazdasági válságot követően a dolgozó rétegek alapvető változást követeltek, s erre pedig a szociáldemokrata reformizmus nem volt képes megfelelő választ adni.100 A 20-as évek szociáldemokrata politikája a reformizmust azonosította a szocializmussal, s így a pártok programjában a forradalmi végcél, a korábbi hajtóerő elvesztette tényleges jelentőségét, „egy puszta eszmény élettelenségével, irrealitásával rendelkezik" — állapította meg de Man. A gyakorlat és végcél azonosulása, illetve végletes eltávolodása egymástól, alapot adott a fasizmusnak és a reakciónak arra, hogy a szociáldemokrata mozgalom átmeneti vereségében a szocializmus vereségét hangsúlyozza és ezzel megfossza a szociáldemokrata mozgalmat hajtóerejétől, a forradalmi végcél, a szocializmus megvalósításáért folytatott küzdelemtől. Holott - hangsúlyozta de Man, nyomában többek között Mónus Illés is - nem a szocializmus ügye szenvedett vereséget, hanem a szociáldemokrata politika. "A 80-tagú bizottságban az MSzDP vezetőin kívül helyet kaptak mindazok a mozgalomban szerepet játszó személyiségek, akik valamilyen formában keresték az MSzDP válságából kivezető utat. A névsort lásd: Népszava, 1935. szept. 17. 1 0 0 Ebben az időben „a reformizmus, mint a bürokratizált pártvezetőréteg közszelleme mind nagyobb ellentétbe jut a tömegek radikális átalakulást szomjazó vágyával" állapítja meg Hendrik de Man.