Századok – 1977
Történeti irodalom - Shinwell; Emanuel: I’ve lived through it all (Ism. Jemnitz János) 408/II
409 TÖRTÉNETI IRODALOM Az általános vonások jelzése után néhány mondatban foglalnánk csak össze Shinwell életútjának szakaszait, illetőleg azt, hogy a memoárban az olvasók mire is találhatnak anyagot. Schinwell 1903-tól lett az ILP tagja, s ettől kezdve tulajdonképpen - mint hangsúlyozza, a kelleténél kicsit jobban is, - egyszerre volt renitens mind jobb-, mind balfelé, de jó ideig még nagyonis másod-, sőt harmadvonalbeli munkásvezetőként. A fordulat az első világháború kirobbanása után következett be, amikor Shinwell néhány szakszervezeti területi vezető-társával együtt a Munkáspárt és a Szaktanács általános honvédő irányvonalával szembehelyezkedett: a kormány antiszociális politikáját támadták, s nem voltak hajlandóak a nacionalista jelszavakért beszüntetni az osztályharoot. Mindez már 1915-1916-ban összeütközésekhez, egyes vezetők letartóztatásához vezetett, s 1917-ben már Shinwellt, az új shop steward mozgalom (munkás bizalmiak) egyik vezetőjeként országos tekintéllyé emelte. Shinwell pályájának nyitó fázisát később sem értékelte át. Sőt ezekről az alapokról indultak ki értékelései a két világháború közötti Anglia politikusairól, amikor megállapította, hogy tulajdonképpen mindig is nagyobbak voltak a lehetőségek annál, mint amivel azok élni is tudtak. Az 1918 utáni Anglia első társadalmi harcait inkább összefogóan kíséri nyomon, s kevesebb egyéni, új megfigyelést nyújt az ismert képhez. Gazdagabbá válik viszont az anyag az első munkáspárti kormány időszakában. Sok kisebb-nagyobb kulisszatitkot, személyes mozzanatot ír le, de azért lényegbeli kérdésekhez is hozzászól. így hangot ad annak a - nyilván már a maga idején sem egyedülálló -véleménynek, hogy MacDonald túl nagy figyelmet szentelt a külpolitikának, s elhanyagolta a belpolitikai, szociális kérdések orvoslását. Mégsem állítja azonban Shinwell, hogy a radikális munkáskövetelések mindig elérhetők, megvalósíthatók lettek volna. Ellenkezőleg, az ilyen álláspontot már annak idején is hibás, doktriner véleménynek ítélte, ami csak bajt hozhat. Néhány társával együtt kompromisszumra alkalmas reformok széleskörű kidolgozását sürgette (erre terveket is készítettek) s mind a munkások, mind a tőkések elvakultságát okolta, amiért a törekvés nem járt eredménnyel. Az első munkáspárti kormány esetében objektív szociális feszültségeket, alapproblémákat sejtet, de mindehhez még hozzáfűzi: a kudarc nem pusztán ezek következménye volt, hanem ahhoz MacDonald és más vezetők hibái is hozzájárultak. Shinwell a következőkben hosszabban foglalkozik a szénbányászat válságával s a kirobbanó általános sztrájk problémáival. Megállapítja, hogy a Munkáspárt erre a küzdelemre sem készült fel, s a munkásmozgalomban szerfelett nagy volt az anarchia a követendő magatartás tekintetében. Míg Mac-Donaldnak az erélytelenséget, átgondolatlanságot vetette a szemére, a munkáspárti és szakszervezeti balszárnnyal sem értett egyet, mert szerinte a baloldal csak hangoskodó határozatokat fogadhatott el. Shinwell nem hitt az általános sztrájk fegyverének sikerében, de ha már egyszer ezt elhatározták, akkor ennek megfelelő gyakorlati intézkedéseket kért számon. A sztrájk - mint rámutat, - túl hirtelen omlott össze, a visszavonulás túl fejetlen volt; - ezzel kapcsolatban Bevint dicséri, aki keményebb helytállást próbált kialakítani. Az 1929-1931-es második munkáspárti kormány működésére vonatkozó észrevételei szintén meglehetősen kritikusak. 1933-34 között rendkívül éles hangson bírálja Lansbury pacifizmusát, szól az új munkáspárti vezetőség megszületéséről, ezen belül az Attlee-Morrison párharcról, és Bevin rendkívül energikus egyéniségéről, nagy befolyásáról. Az 1930-as évek második felét érintve, elmarasztalóan ír a munkáspárti balszárnyról, Cripps és Bevan munkásságáról, amit megintcsak hangoskodónak, felszínesnek ítél, s azt rója a baloldal terhére, hogy míg egyfelől az osztályharcot mereven és rosszul vezette, másfelől a kor legfontosabb feladatát, a fasizmus elleni harc tudatosítását elhanyagolta. A müncheni korszakról, s a Munkáspárt, illetve a munkáspárti balszárny tevékenységéről nagyon szűkszavúan ír - pedig ebben sok pozitív elem volt. Részletesebb és színesebb az a kép, amit a koalíciós kormány korszakáról, többek között e kormány munkáspárti tagjairól (Attlee, Morrison, Bevin, Dalton) fest, illetve ahol azt érzékelteti, hogy a kormányban a konzervatívok miként szegültek szembe minden pozitív szociális politikával. Nem kevésbé izgalmasak azok az oldalak, amelyek már az 1945 utáni fejlődésre vetnek fényt. Mint Shinwell megállapítja: az angol kortársak zöme nagyon későn nézett szembe a tényekkel, azzal, hogy az ország nagyhatalmi súlyát a háborúban elveszítette. A gazdasági problémák megoldatlansága tekintetében Shinwell egyrészt az objektív nehézségekre hivatkozik, másrészt azonban elég nagy mértékben hangsúlyozza ezúttal is a szubjektív ballépéseket, s elsősorban Dalton hibás gazdaságpolitikáját kifogásolja. Szóvá teszi, hogy Bevin politikája sem egysíkú 1945 után: kezdetben még a feszültség
