Századok – 1977

Folyóiratszemle - Hobsbawm; H. J.: A munkásmozgalom és a katonai puccsok 1360/VI

1360 FOLYÓIRATSZEMLE A Munkáspárt történetében 1918 után új szakasz következett be. A leglényegesebb módosulások ekkor a következőit: a Munkáspárt 1918-ban szocialista programot fogad el, igaz, reformista elvi alapokon, de mégiscsak szocialista programot; 1918-tól a pártban bevezetik az egyéni tagságot; végül míg 1901 és 1916 között a marxisták maguk váltak ki a Munkáspártból, 1920 után a Munkáspárt vezetó'sége maga foganatosított olyan intézkedéseket, hogy a kommunistákat kiszorítsa a pártból. A Munkáspárt jobboldali vezetó'inek e kiszorítási politikájáról 1920 és 1947 között a szerzó' kisebb kronológiai áttekintést is ad. Nagyobb figyelmet szentel Priscott az olyan kérdéseknek, hogy mi jellemzi a Munkáspárt jobb-és balszárnyát, a Munkáspárt szakszervezeti bázisát, s mennyiben jellegzetesek a pártban az időrőlidőre jelentkező szocialista eszmék - s ezekkel szemben mi magyarázza a jobboldali hegemóniát. Ennek kapcsán a tömb-szavazatok jelenségét, a baloldaliak ellenében hozott tilalmakat, valamint a parlamenti pártnak a párttól, a párt konferenciáinak határozataitól való függetlenségét érinti. Végül terjedelmesebb részben foglalkozik az 1960-as évek tanulságaival, lehetőségeivel. Marxism Today. 1974 januári szám 5-15. I. J. J. H. J. HOBSBAWM: A MUNKÁSMOZGALOM ÉS A KATONAI PUCCSOK Régebben a katonai puccsok állandó jelenlétét csak a Latin-Amerikával foglalkozók tekintették állandó problémának. Ujabban nyilvánvaló, hogy más területeken is számolni kell velük. A fejlett országok esetében is, ahol ez a társadalmi és politikai rendszerek krízisével függ össze, illetőleg a harmadik világ országaiban, ahol ez egyaránt lehet „nem teljes" és befejezett forradalom, avagy pedig elvetélt forradalom is. Hobsbawm megjegyzi, a baloldalon általában a katonai puccsokra úgy tekintettek és tekintenek, hogy azok szükségszerűen jobboldali irányba mutatnak, de ez nincs okvetlenül így - ahogyan azt a két utóbbi puccs, a chilei és a portugál egyértelműen bizonyítja is. Hobsbawm felveti a forradalmi romanticizmus problémáját is. Utal arra, hogy a gerillahadviselés esetében a forradalmárok általában nem a katonai győzelemre számíthatnak, hanem az ellenség erejének megtörésére. S ez kétféle módon következhet be, vagy a hadsereg politikai magatartása rendül meg (Kína, Kuba), vagy kiderül, hogy az idegen hadsereg rendkívül költséges állomásoztatása „eredménytelen", s jövője is kétséges (Vietnam, Algéria, Portugál-Afrika). A hadsereg létszáma is további vitatéma. Hiszen annak idején a chartista mozgalmat viszonylag kis katonai erőkkel tudták letörni, s a chilei puccsot is 1973-ban csak mintegy 90.000-es létszámú katonai erő hajtotta végre egy 10 milliós országban. A forradalmi romanticizmussal kapcsolatban kitér Engels régi megállapításaira, hogy az utcai harcokban nem a barrikádok játsszák a döntő szerepet. Továbbá, amikor a forradalmi periódus elkövetkezik, a munkásság felfegyverzése igen lényeges, de csak akkor, korábban ennek a jelszónak nincs értelme. Hobsbawm ezek után a chilei tapasztalatokat veszi sorra. A kormány, Allende, s a kommunisták is tisztában voltak a veszéllyel, megkísérelték a munkások felfegyverzését is - de tudták, hogy ezek eredményesen nem harcolhatnak a hadsereggel. A MIR és a baloldali szocialisták táborában voltak, akik a partizánharc iránt illúziókat tápláltak - amit később kénytelenek voltak feladni. Bíztak abban, hogy a hadseregben a katonák majd megtagadják az engedelmességet (mint 1917-ben Oroszországban), avagy egész egységek állnak majd a lázadókkal szemben a kormány oldalára (mint 1936-ban Spanyolországban) - de mindez elmaradt. S végeredményben a MIR hivei is végül eljutottak oda, hogy ma már ők is a széles baloldali egységfront kialakítását tekintik egyedüli megoldásnak -amit annak idején Allende hirdetett meg, olyannyira, hogy ebbe a frontba ők is be kívánják vonni a keresztény demokratákat is. Vagyis a katonaság szereplésénél a lényeges mozzanat politikai, s itt Hobsbawm visszautal Engels egy 185 l-es, az 1848-49-es forradalmak tapasztalataiból leszűrt következtetésére: nevezetesen arra, hogy a hadseregek felbomlása egyszerre „előfeltétele és terméke" is a forradalmak sikerének.