Századok – 1977

Folyóiratszemle - Gimpelszon; Je. G.: A munkásosztály az ipar irányításában a szovjethatalom első éveiben 1352/VI

FOLYÓIRATSZEMLE 1353 Az új uralkodó osztály helyzete sajátosan alakult. Továbbra is a termelő munka döntő tényezője maradt, ugyanakkor tulajdonosa lett a termelő eszközöknek. Ez utóbbi is szükségessé tette a gazdasági élet irányításába történő bevonását, ami bonyolult feladatot jelentett, mert a megfelelő képzettség, tapasztalat megszerzése nem ment könnyen. A munkás káderek kiemelése politikai jelentőségű kérdés volt a szocialista forradalom győzelme után. Rendkívül sok vezetőre lett szükség az államélet különböző területein, s a gazdasági apparátusban is. 1918 végén például a VSzNH keretében 6 ezer alkalmazott dolgozott, 1921-ben viszont már 223 ezer. Az alkalmas és politikailag is megbízható vezetők kiválasztása komoly gondot okozott. A munkás ellenőrzés szervei jó előiskolát jelentettek, a forradalmi idők felgyorsult politikai élete szintén. * A Lenin vezette párt és állami szervek nagy jelentőséget tulajdonítottak a munkásosztály vezető szerepe érvényesítésének. A IX. pártkongresszus előkészületei során, magán a kongresszuson, s az azt követő politikai intézkedésekkel szorgalmazták a munkás káderek kiemelését. A politikai propaganda és nevelő munka eszközeivel megismertették a munkásokkal üzemük, iparáguk szerepét a gazdasági élet rendszerében. A VSzNH szervezésében gazdaságvezetői tanfolyamok működtek az üzemekben. Résztvevőiket az ismeretek elsajátítása után gyakorló vezetők mellé állították tapasztalatszerzés céljából. A rohamosan növekvő káderigény miatt azonban gyakori volt, hogy azonnal vezető beosztásba helyezték őket. A fémiparban 1920 végén rendszeresen technikai tanácskozásokat szerveztek, amelyeken vezetők és munkások együtt beszélték meg üzemük termelési és politikai gondjait. Különösen a forradalmat követő időszakban játszottak nagy szerepet a munkások szakszervezetei az osztály érdekeinek, vezető szerepének érvényesítésében, gyakran az állami és szakigazgatás teendőit is ellátva. A szovjet hatalom első hónapjaiban a burzsoázia és a régi szakemberek szabotálása miatt gyakran a szakszervezetek irányították az üzemeket. A továbbiakban is minden szinten együttműködtek a VSzNH apparátusával, amelynek kb. harmada 1919-ben a szakszervezeti aktivisták soraiból került ki. (1920 végére ez az arány 50% körül mozgott.) A szakszervezetek a munkaerő gazdálkodás, a normák, a munkavédelem területén döntő befolyással rendelkeztek. Bonyolult feladatot vállaltak magukra, mert a forradalom forgatagában a munkafegyelem erőteljesen meglazult, a kispolgári, proletár öntudattal nem rendelkező munkás tömegeket nehéz volt meggyőzni a munkafegyelem szükségességéről. Az ellenforradalmi, ellenzéki propaganda hatása még súlyosabbá tette a helyzetet. Ezekben az években még nem határolódtak el egyértelműen a párt-, szovjet és szakszervezeti funkciók. A IX. kongresszus és a III. szakszervezeti kongresszus tett erre eredményes kísérletet. 1920-ban Lenin a szovjethatalom sorsa szempontjából értékelte nagyra a szakszervezetek tevékenységét. Biztosították a munkás érdek érvényesülését, megvalósították az ellenőrzést, sőt az irányításból is részt vállaltak. A régi szakembereket azonban nem lehetett nélkülözni. Többségük nem volt híve a szovjethatalomnak, de szaktudásuk, tapasztalatuk kamatoztatására különösen gazdasági téren elengedhetetlenül szükség volt. Gimpelszon a Párt programjából idéz ennek bizonyítására. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy politikai engedményekről nem lehetett szó, s említést tesz a régi szakemberekkel szemben mutatkozó álradikális megnyilvánulásokról is. Országos léptékű adatok nincsenek, az uráli ipari üzemek adatait vonultatja fel a szerző a kiemelt munkáskáderek és a régi szakemberek arányának illusztrálására. 1918-ban még 26%, 1920-ban 18% volt itt a csak elemi iskolai végzettséggel rendelkező, tehát munkás gazdasági vezetők aránya. A felsőfokú képesítéssel rendelkezők mutatói 26%-ról 39%-ra emelkedtek, ami a régi szakemberek eredményes bevonását bizonyítja. A vezetők kiválasztása ezekben az években a munkások és a szakemberek közül egyaránt munkás gyűléseken történt, demokratikusan. A cikk második része a gazdasági apparátus szociális összetételét boncolgatja. A szerző előrebocsátja, hogy döntőnek a hatalom jellegét tekinti, amely a proletár szocializmus perspektíváját hordozta magában. Az apparátus szociális összetétele ehhez képest önmagában véve másodlagos, de a munkások közvetlen részvétele pl. a gazdasági vezetésben politikai jelentőségű kérdés volt a szocializmus építésének kezdetén. Az irányító apparátus összetételének vizsgálatában már jelentős eredmények születtek. Ezeket összegzi a szerző. A központi apparátusban, ahol a képzettség elengedhetetlen volt, s a politikai megbízhatóság hiánya sem okozhatott komoly problémát, a régi szakemberek aránya magas volt. Az ágazatok, az üzemek irányításában viszont a munkáskáderek játszottak komolyabb szerepet. Országos kiterjedésű adatok híján egyes intézmények, iparágak, régiók adataiból