Századok – 1977

Történeti irodalom - Novaja Isztorija (Vtoroj period).(Ism. Niederhqauser Emil) 1331/VI

1332 TÖRTÉNETI IRODALOM történetén belül tárgyaló fejezetek, mert így óhatatlanul sok az ismétlődés, bár észrevehető a szerzők és nyilván a szerkesztők törekvése arra, hogy ezeket kiküszöböljék. Nagyon jó a tudomány fejlődéséről szóló fejezet: ismét régi hagyományokkal szakítva, a társadalomtudományok és a filozófia fejlődéséről is kapunk a lényegre törő áttekintést, nemcsak a természettudományokról. A technika fejlődését is jól tárgyalja a kötet, de kénytelen ez a fejezet a gazdasági kérdésekre is utalni, ami azt mutatja, hogy jobb lett volna azzal együtt tárgyalni. A szerzők láthatólag arra törekedtek, hogy a 20. századi tudományos-technikai forradalom leírását készítsék elő, viszont maguk is — helyesen — leszögezik, hogy a korszak nagyobb részében a tudomány és a technika fejlődése közt még nincs meg a szoros kapcsolat. Ha az irodalomhoz képest a zene és a képzőművészetek tárgyalása arányosan kevés helyei is kap, az irodalmi alfejezetek azzal, amit adnak, bizonyos mértékig bőven kárpótolnak ezért, mert a realizmus kiemelése mellett az egyéb irodalmi irányzatokról is jó áttekintést adnak, sok esetben egyenesen irodalmi alkotások rövid elemzését is nyújtva. Csakhogy az irodalmi alfejezetek lényegében véve az angol, francia és német nyelvű irodalom fejlődéséről adnak képet, elkerülhetetlen rövid kitérővel a skandinávra, — viszont egyéb európai vagy latin-amerikai országok irodalmát már nem tárgyalják. S ha a magyar olvasó legalább Ady megemlítését fontosnak tartja, lehet ezt nemzeti elfogultságnak nevezni, de mondjuk Ion Luca Caragiale vagy Stanislaw Reymont hiányolása már minden ilyennek értelmezhető elfogultságtól független. És még egy hiányérzetünk van: tudomány, irodalom, művészetek - ez önmagában véve mégsem a kultúra egésze; a közoktatás fejlődéséről sem esik szó, holott ez ebben a korban egyenesen a gazdasági fejlődés szempontjából is alapvető, s a társadalmi, politikai gondolkodásról is alig találunk valamit. Főképpen az sikkad el az egyébként helyeselhető és igen jó összevont tárgyalásból, hogy mik voltak az egyes népek kultúrájának a fő jellegzetességei. Holott a nemzeti mozzanatnak a kötet egyébként elég nagy figyelmet szentel. A számos kritikai észrevétel meghamisíthatja az egész értékelés optikáját, hiszen óhatatlanul felvethető akkor, mennyiben volt indokolt a bevezető pozitív állásfoglalás. Ezért itt kell kiemelnünk a kötet nagy erényeként, hogy megítéléseiben, értékeléseiben igen józan, mérsékelt, nem indokolatlan, utólagos mércék alapján ítélkezik, hanem a korszakból kiindulva, az egyes szereplők tevékenységének pozitívumait állítja az előtérbe, amikor pl. Kautsky, Plehanov vagy akár Labriola nagy érdemeit hangsúlyozza a marxista elmélet ápolásában. Általában hiányzik belőle a régebben gyakran előfordult, egyértelműen negatív ábrázolás. Bismarckról elmondja, hogy a német imperializmus vezető képviselője, de egyúttal méltányolja tényleges államférfiúi nagyságát. Vagy: elmondja a neokantiánus elmélet hibáit, de nem igyekszik tudatos burzsoá rosszindulatot belemagyarázni. Ilyen példákat még lehetne sorolni, s éppen ezek az árnyalatok emberek és események megítélésében, vagy - megint csak nem függetlenül a mai helyzettől - a „katolikus dolgozók" állásfoglalásának megértő ábrázolása egyes dél-európai országok vonatkozásában, ezek azok az imponderábiliák, amelyek minden észrevételezett hiány mellett a könyvet mégis korszerű, hasznos összefoglalássá teszik. A bibliográfia megint csak az orosz nyelvű irodalmat sorolja fel, érthetően, hiszen tankönyvről van szó, de számos olyan régebbi polgári munka is bekerül így, amelyet évtizedekkel ezelőtt, részben már a szovjet korszakban fordítottak le oroszra. (Bár magyarul ezeknek legalább egy része volna meg!) A szovjet szakirodalomból zömmel az