Századok – 1977
Történeti irodalom - Szabó István: Jobbágyok-parasztok (Ism. Hársfalvi Péter) 1327/VI
1329 TÖRTÉNETI IRODALOM szerepét és jelentőségét feltáró kisebb cikke került a kötetbe. A hajdúság szerepének feltárása önmagában is érdekes és fontos téma a parasztháború katonai története szempontjából is. De Szabó Istvánt nem is ez érdekelte elsősorban, hanem az, honnan rekrutálódott a hajdúság, milyen eleme volt ez a réteg a feudális társadalomnak, hogyan illeszkedett bele a társadalmi munka- és osztályszervezetbe. A hajdúság kialakulása főként a 16. század fordulójára felduzzadó, majd hirtelen elakadó nagyméretű hazai állattenyésztéssel és állatexporttal van kapcsolatban. A háborús és más események miatt elakadó állatkereskedelem és az emiatt munka nélkül maradó hajdúság Dózsa seregébe állott és harcolt. A hajdúság tehát akkoriban a magyar jobbágytársadalom legalsó, agrárproletár rétege volt. Szabó István 16—18. századi történelmünkre, a kor jobbágytársadalmának történetére vonatkozó nézeteit a kötetből voltaképpen aligha lehet érdemben megismernünk, pedig ezzel foglalkozott talán a legtöbbet. Egyetlen, e korszakra vonatkozó cikkéből — mely az Ur és paraszt a magyar élet egységében c. 1941-ben kiadott kötetben látott napvilágot — annyi kiderül, hogy Szabó István jól látta a nemesi és a jobbágyi társadalom szakadékát. De azt is jelezte, hogy a két nagy társadalmi osztály belsőleg erősen tagolt, sőt azt is érzékeltette, hogy a jobbágyi világból egyesek felkerülhettek a nemesi társadalomba, kivételesen annak csúcsaira is. Éppen ebben az időben jelent meg Szabónak a jobbágy megnemesítésével foglalkozó — a kötetből sajnálatosan kimaradt — tanulmánya is a Turul-ban, s bizonyára ennek eredményei beszüremlettek a kötetben található A nemesség és a parasztság osztályviszonyai a 16-18. században c. tanulmányába is. Most ezt az írást a szerző kis igazítással és egy-két bekezdés elhagyásával válogatta be a tanulmányok közé, jelezvén, hogy akkori szemléletét maga is szükségesnek tartotta pontosítani, kiigazítani. Azt viszont hangsúlyoznunk lehet, hogy az uradalmi gazdálkodás és az örökös jobbágyság rendszerének megítélésében Szabó István megállapításai alapjaikban időtállóak maradtak. Az általa felvázolt alapképletet csak részletekben lehetett finomítani, amint az elsősorban Varga János kutatásaiból kiderült. Itt szükséges utalnunk arra is, hogy Szabó István — a középkori és középkorvégi magyarországi mezőgazdaság üzemszervezetét és az ország települési szerkezetét kutatva — világította meg a korai magyar feudalizmus földesúri üzemét, a prédiumot, ami tanulmányának megjelenéséig szinte teljesen ismeretlen volt a magyar történeti irodalomban. Szabó István nagyszerűen elemzi, hogy ez a korai, főként szolgai, rabszolgai munkaerőre támaszkodó földesúri üzemszerkezet hogyan működött, bomlott fel és ment át a jobbágyi telekszervezetbe. A prédium és az újkori földesúri uradalom, allodium között Szabó szerűit sem folytonosság, sem összefüggés nincs, gyökeresen új fejleményről van szó az utóbbi esetben. Nem túlzás annak kimondása sem, hogy az 1848—49. évi jobbágyfelszabadítás alapvető jelentőségét és hiányosságait is Szabó István tanulmányai világították meg valójában. Ide vonatkozó nézeteit különösen egy ponton érte bírálat, fogadta fenntartás, nevezetesen abban, hogy Szabó szerint 1848—49-ben a jobbágyparasztság elégedetlensége a sok elintézetlenül maradt birtokrendezési kérdés miatt nyüt mozgalmakban csak ritkán és halk hangon jelentkezett. Mentségére legyen mondva, Szabó István nem vizsgálta az 1848—49-es parasztmozgalmakat, csupán a jobbágyfelszabadítással összefüggő birtokjogi, tulajdonjogi kérdések, függőben maradt szolgáltatások bonyolult útvesztőjébe igyekezett bevilágítani. 15 Századok 1977/6
