Századok – 1977

Történeti irodalom - Simon Györgyi lásd Molnár József - Simon Róbert: A mekkai kereskedelem kialakulása és jellege (Ism. Hegyi Klára) 1321/VI

TÖRTÉNETI IRODALOM 1323 az akár erőszakos közeledésre a mostoha természeti viszonyoknak erősen kiszolgáltatott nomád gazdaság nagyfokú labilitása kényszeríti őket. A közeledésben tehát sem a nomádok, sem a letelepedettek részéről nem beszélhetünk szabad választásról, ezért a szerző a gazdasági érintkezésnek és egymásrautaltságnak ezt a formáját a kényszerreciprocitás megnevezéssel jellemzi. A megvalósulás formája a primitív törzsi csereformáktól a rendszeresített sarcon keresztül egészen a nomád társadalmak államilag szervezett megadóztatásáig terjedt. Ebben a kapcsolatban a helyi piacok többnyire nem voltak valóságos árucsere központjai, hanem olyan pontok, ahol a letelepedettek — megelőzendő a nomádok rablóportyáit — rendszeres árujuttatással, elsősorban élelemkiegészítéssel vásárolták meg településük biztonságát. Az ezeken a „kényszer-piacokon" gazdát cserélő „kényszer-áruk" csereértékeként a piachellyel szomszédos nomád törzsek megvédték a települést más törzsek támadásaitól, esetleg területük egy részét átengedték megművelésre. Ha a letelepedettek voltak erősebbek a gazdaságüag kiszolgáltatott nomádoknál, a kapcsolatot az előbbiek határozták meg a maguk katonai és gazdasági szempontjaik szerint; ha katonaüag meggyengültek, a nomádok gazdasági kényszere vált a kapcsolat meghatározó elemévé. A 6. századtól egyre erősödő és szinte napjainkig tartó beduinizálódási folyamat következtében ez az utóbbi tendencia vált uralkodóvá, s a számbavehető piachelyek alapfunkciója az iszlám előestéjén általánosan a rablás megelőzése lett. Azok a piacok, amelyeken nomádok érintkeztek nomádokkal, időben ezek után a „kényszer-piacok" után keletkeztek. Ezek az árucserén kívül a hagyományos törzsi társadalom sokoldalú — gazdasági, vallási, kulturális, jogi — érintkezéseinek a centrumai is voltak. Mindezek a lokális piactípusok a labilis nomád gazdaságot kisegítő szükségintézmények voltak, nem alkottak összefüggő piacrendszert, működésük elszigetelt és időszakos volt, a kényszer-reciprocitásból következően esetükben nem is beszélhetünk autonóm gazdasági törvények szabályozta kereskedelemről. Nem ismertek általánosan elfogadott csereértéket sem, az érintkezés legmagasabb formája a cserekereskedelem volt. A mekkai kereskedelem tartalmában és jellegében teljesen eltért ettől a képlettől. Nem saját termelésre építve, idegen termelők és fogyasztók között közvetített nagy volumenekben luxus- és presztízsjavakat: nemesfémeket, tömjént, ülatszereket, bőrárukat és mazsolát. Ez a tevékenység minőségileg eltért saját társadalma legfeljebb használati értékeket cserélő lokális piaci forgalmától, a város mint politikaüag semleges „kereskedelmi kapu" kapcsolódott be a nagyhatalmak állami külkereskedelmébe. Ez a fajta közvetítő kereskedelem mind a közvetítők, mind a termelők és fogyasztók társadalmát tekintve külsődlegesen és szervetlenül működik, lényege éppen a tényleges használatot szolgáló termeléstől való elkülönülése. A társadalmi formák iránti közömbössége azonban nem záija ki azt, hogy bomlasztóan hasson az adott társadalmi struktúrára. Mivel azonban a kereskedelmi tőke, a puszta pénzvagyon nem képvisel és nem is tud létrehozni új termelési módot, a bomlasztás hatását és eredményét nem maga a kereskedelem, hanem az adott, a régi termelési mód struktúrája, fejlődésre vagy stagnálásra „hivatott" jellege határozza meg. S ez döntő a kialakuló iszlám, s az északarab történeti mozgás további sorsára. A kereskedelem-szülte puszta pénzvagyon általában, s a keleti társadalmakban különösen, nem válik tőkévé, létezéséből nem következik ipari fejlődés és ipari tőke kialakulása. (Sőt, domináns szerepe éppen fordított arányban áll a termelés fejlettségével,