Századok – 1977
Beszámoló - Magyar–angol történész konferencia (Juhász Gyula–Niederhauser Emil) 1305/VI
MAGYAR-ANGOL TÖRTÉNÉSZ KONFERENCIA 1313 püspök, a király tanácsadói stb. A kontinentális városok is hasonló okokból növekedtek, politikai székhelyek voltak, a vidéki előkelők, akik vidékről húzták jövedelmeiket, mind beköltöztek a városokba. A középkori angol város csekély terjedelme éppen azt mutatja, milyen kicsinyek lettek volna a kontinens városai is, ha csupán gazdasági funkciókat töltöttek volna be. Csakhogy ezeké a kis gazdasági központoké volt a jövő. A középkori nagy kontinentális városok a középkor fényei voltak, de gazdasági jelentőségük nem elsőrendű. Az előadást angol és magyar részről egyaránt sok bírálat érte. Azt vetették szembe az előadóval, hogy nem határozta meg pontosabban, melyik korban veti össze az angol városokat a kontinentálisokkal, hiszen nyilvánvaló, hogy az angol városok más szinten álltak mondjuk a 14. században, mint ugyanazon században az olasz városállamok. Másrészt az előadó csak a legfejlettebb kontinentális területek városaival vetette össze az angliai fejlődést, nem tért ki az európai perifériára, ahol nagyjából hasonló helyzetet talált volna, mint Angliában. Ez a megtévesztő optika vezetett a politikai mozzanat hangsúlyozására, szemben a sokkal alapvetőbb gazdasági tényezővel. A vita során megint a magyarországi városfejlődésre vonatkozó kérdések vetődtek fel, különösen a mezővárosok vonatkozásában. A negyedik nap első előadását Juhász Gyula tartotta „Az 1943-as magyar béketapogatózások néhány problémája" címmel. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy az új források, mindenekelőtt az angol külügyi levéltár anyaga a brit-magyar kapcsolatok történetének újragondolását is szükségessé teszik. A Magyarországgal szembeni angol magatartásban két szakaszt: az 1938—39-est és az 1943-ast vizsgálta. 1938-ban a Chamberlain-féle megbékélési irányzat lényege az volt, hogy olyan mederbe terelje a német követeléseket kelet-európai irányban, amelyeknek teljesítése elképzelésük szerint még háború nélkül megoldható. Anglia szempontjából tehát a fontos Németország volt, a mérsékelt német igények kielégítésével a „békét megmenteni", de a baj az volt, hogy a status quo nemcsak német kérdés volt, hanem többek között magyar is. Magyarország nem mondott le területi követeléseiről, Anglia pedig semmit sem nyújthatott ebben a vonatkozásban. Nem helyezkedhetett az összes területi igények kielégítésének álláspontjára, mert ez láncreakcióként felvethette volna mindazokat a problémákat, amelyek a délkelet-európai status quo-val függőitek össze; mert érvelésének tartópillére omlott volna össze: az, hogy nem a versailles-i békerendszer korrekciójáról van szó, hanem a hitleri agresszió megfékezéséről. Egyetlen megoldás maradt, valamit nyújtani Magyarországnak, ami legalább a trianoni kötöttségeket lazítaná, mindenekelőtt a katonai szankciók tekintetében. Mert ha Magyarország a fegyverkezési egyenjogúság elismerése fejében lemondana az erőszak alkalmazásáról, Csehszlovákiát könnyebben lehetne végső esetben engedményekre késztetni Németországgal szemben — vagyis elkerülni a fegyveres konfliktust. Magyarország ebben az időben azonban más vonatkozásban is — de a fentiekkel összefüggésben - sokat foglalkoztatta az angol külpolitika irányítóit. 1938 tavaszán ugyanis többfelől és több ízben felvetették, hogy Anglia nyújtson aktív támogatást, főleg gazdasági téren Magyarországnak, és így óvja meg attól, hogy Németország karjaiba essen. Az Angol Bank elnöke, Hamilton Bruce, a Magyar Nemzeti Bank pénzügyi tanácsadója, Royal Tyler, a népszövetség pénzügyi tanácsadója a magyar kormánynál, valamint különböző magyar gazdasági és politikai körök képviselői áprilisban és májúban több emlékiratotjuttattak el a Foreign Office-nek ebben a tárgyban. 14 Századok 1977/6
