Századok – 1977
Folyóiratszemle - Narocsnyickij; A. L.: Az 1875–1878-as balkáni válság és a nagyhatalmak 1088/V
FOLYÓIRATSZEMLE 1089 balkáni szláv népek törökellenes harcát nem külsó' erők inspirálták. Szerzőnk - a tanulmány kereteiben - a szovjet kutatók eredményei alapján készít összegzést az egyes nagyhatalmak politikájáról. Elsőként az orosz külpolitikáról ad értékelést. Sz. D. Szkazkin, V. M. Hvosztov és Sz. A. Nyikityin munkáit említi, amelyek elsőként állították új megvüágításba II. Sándor cár és Gorcsakov politkáját. Az orosz uralkodó és kancellárja eszerint diplomáciai eszközökkel kívánta megoldani a balkáni válságot. Készületlennek tartották Oroszországot a katonai fellépésre. Ezzel magyarázható, hogy a Török Birodalom felbomlasztását sem tartották előnyösnek, mert úgy ítélték meg, hogy a keletkező hatalmi-politikai vákuumot Anglia és a Monarchia töltené ki. így vált érthetővé, miért nem támogatta az orosz politika egy általános balkáni felkelés gondolatát, s a szultántól kicsikart reformígéretekkel törekedett enyhíteni az ellentéteket. Amikor azonban kitört a válság, befolyásának megtartása, növelése érdekében - óvatosan bár - támogatta a balkáni szláv népeket. Pétervári udvari körökben sem volt egyetértés a folytatandó politikát illetően. A konstantinápolyi orosz követ, Ignatyev gróf határozott és aktív törökellenes fellépést sürgetett. A belpolitikai feszültség enyhítése érdekében hasonló szellemben löpett fel Pobedonoszcev is. Szerbia veresége olyan helyzetet teremtett, amely a cári politika közvetlen beavatkozását eredményezte. Oroszország területi igényeiről is különböző vélemények rögződtek a kérdés gazdag szakirodalmában. A szovjet kutatók álláspontja szerint a török főváros nem volt cél. Dél-Besszarábiát és Batum körzetét akarták az oroszok megszerezni. Elterjedt álláspont a polgári szerzők munkáiban, hogy Oroszország elsősorban a bolgár törekvéseket támogatta, Szerbia és Montenegro igényeinek kielégítéséhez nem nyújtott aktív segítséget. Cikkünk emlékeztet az 1867-től érvényesülő szerbosztrák-magyar közeledésre, a Péterváí és Bécs közötti megegyezésekre (Reichstadt, Budapest), amelyek ebben a térségben megkötötték az orosz külpolitika kezét. Az orosz-szerb, orosz-montenegrói kapcsolatok dokumentumainak teljes feltárásával egyelőre adós a történettudomány. Az orosz-bolgár viszony értékelésében is mutatkoztak tendenciózus törekvések. Ezek szerint a bolgár nép passzív szemlélője volt az eseményeknek, tudomásul vette, hogy az orosz seregek kiűzték a törököket. A bolgár és szovjet szakemberek eredményei alapján a szerző a bolgár nép Oroszország iránti bizalmát, a felszabadító harcokban való együttműködését bizonyítja. Érinti Narocsnyickij az orosz-román viszony kérdését is. Utal az angol és osztrák-magyar törekvésekre, amelyek távol akarták tartani a román fejedelemségeket a balkáni eseményektől, megnehezítendő az orosz politika helyzetét. Hangsúlyozza, hogy a román államiság, Románia függetlensége szempontjából nagy jelentősége volt az Oroszországgal való együttműködésnek. Egészében véve a cikk arra a következtetésre jut, hogy a szovjet történetkutatás feltárta a cári külpolitika reakciós osztály összetevőit, a nagyhatalmi hegemonisztikus törekvéseket, a területi célkitűzéseket. Ugyanakkor hangsúlyozta Oroszország pozitív szerepét a balkáni szláv népek nemzeti felszabadító küzdelmeinek támogatásában, különös figyelmet szentelve a haladó orosz társadalmi erők közreműködésének. A román államiság megszilárdítása, a bolgár nemzeti állam megteremtése a társadalmi haladás lehetőségét is magába foglalta, a nagyhatalmi és a pánszláv tényezők ellenére is. A szovjet kutatók komoly figyelmet fordítottak az Osztrák-Magyar Monarchia politikai szerepének elemzésére. Bécs és Pétervár rivalizálása is indokolttá tette a Ballhausplatz törekvéseinek feltárását. A bécsi udvari körök érdekei határozták meg a Monarchia célkitűzéseit. Expanzív törekvések, a szláv nemzeti mozgalmak elfojtására irányuló lépések jellemezték ezt a politikát. A szovjet szakemberek a magyar uralkodó osztályok Andrássy gróf által képviselt érdekeire is rávilágítottak. A magyar arisztokrata félt az orosz befolyás erősödésétől, a szláv népek felszabadulásától. A bécsi körök terjeszkedési törekvései sem feleltek meg a magyar érdekeknek, különösen nem a trialisztikus átalakulás lehetősége miatt. Az osztrák uralkodó körök érdekei érvényesültek, az osztozkodási politika hívei kerekedtek felül. A magyar közvélemény elégedetlensége ellenére 1878 Bosznia-Hercegovina okkupációját eredményezte. A német diplomácia szerepének értékelésében is jelentős eredményeket mutathat fel a szovjet történettudomány. A német polgári és a mai nyugat-német történeti irodalom a „becsületes alkusz" legendát fonta Bismarck köré. Az európai béke őreként ábrázolták, szembeállítva az orosz külpolitika törekvéseivel, amelyek a keleti kérdés kiélezésére irányultak. A szovjet történészek munkái egyrészt a „vaskancellárnak" azt a célkitűzését világítják meg, amely a dualista állam aktivitását a Balkán felé orientálta. Másrészt rámutatnak, hogy Bismarck Oroszország elszigetelésére törekedett, ezáltal is 16 Századok 1977/5
