Századok – 1977
Történeti irodalom - Gergely Ferenc–Kiss György: Horthy leventéi. A leventeintézmény történte (Ism. Tilkovszky Loránt) 1072/V
1073 TÖRTÉNETI IRODALOM De azért sem, mert az ellenforradalom kevésbé szélsőséges erőinek némileg más felfogásuk volt a honvédelmi nevelésről, s ez az 1921. évi LIII. tc.-ben, a „testnevelési törvényben" is kifejeződött. A dolgozó ifjúság számára a 21. életév betöltéséig kötelezővé tett iskolán kívüli testnevelés legfőbb irányító szerve a még 1913-ban alakult, s a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak alárendelt Országos Testnevelési Tanács lett; az országszerte megalakuló testnevelési bizottságok, az oktatói kar, a leventeegyesületi vezetőségek összetétele egyaránt a politikailag is szélsőséges katonatiszti elemeknek a kezdeti szervezkedési időszaknál szűkebb mozgástérre szorítását jelezte. A kötet jól érzékelteti a következő évek vonatkozásában is két tendencia küzdelmét: az egyik növelni kívánja a katonai vezetés (Honvédelmi Minisztérium) befolyását, katonai kiképzési célokat tart szem előtt, katonai szabályzatokat akar mintául venni, fegyelmező gyakorlatoknak tulajdonít különös jelentőséget; a másik a honvédelmi nevelési célt nem szűkíti le a katonai kiképzésre, nem kiképzett újoncokat akar közvetlenül nyerni, hanem tömegsporttal megedzett, egészséges, fegyverképes ifjúságot, követendő módszere nem a drill, hanem az önkéntes cserkészmozgalomtól elsajátítható, a játékosságnak teret engedő, a korosztályi sajátosságokat figyelembe vevő, vonzásra, élmény-nyújtásra törekvő módszer, amely alkalmazására pedagógusokat és papokat, testnevelő tanárokat és sportoktatókat alkalmasabbnak ítélt, mint a többnyire igen szűk szemhatárú katonatiszteket. Maga az a körülmény, hogy az 1921. évi „testnevelési törvény" végrehajtási utasítása csak 1924 februáriában jelent meg, utal a nehézségekre, amelyek nem utolsósorban a jelzett tendenciák küzdelméből eredtek. Az 1927 januárjában megjelent „Testnevelési Utasítás" már mindenesetre erőteljesebben közeledett a tömeges katonai előképzés kívánalmaihoz, s olyan sport szakosztályok felállításáról intézkedett, amelyek a katonai szempontból közvetlenebbül fontos ágakat (ökölvívás, birkózás, lovaglás, úszás, céllövés, kerékpározás, motorkerékpározás stb.) karolták fel. Az anyagi nehézségek azonban továbbra is meglehetősen korlátozták a levente mozgalom hatékony kiépítését. A könyv méltán foglalkozik behatóan az anyagi bázis biztosításának kérdéseivel. A szerzők igen meggyőzően bizonyítják, hogy a leventeintézmény nem tudott az ifjúság számára vonzóvá válni. A levente csapatfoglalkozásokon való részvétel és ,fegyelmezett magatartás" biztosítására kezdettől fogva kényszerítő eszközök igénybevételére is szükség volt: ezeket aztán az 1927 szeptemberében megjelent „Fegyelmi Fenyítő Szabályzat" foglalta egységbe. De a levente-egyesületek keretében folyó művelődés és szórakozás (szabadidő-mozgalom), — amelynek tartalmáról és alacsony színvonaláról eleven képet kapunk, — sem lehetett olyan vonzóerő, amely akár az agrárifjúságot, akár különösen a munkásifjúságot a várt módon „a levente-eszmény szolgálatába" állította volna. A könyv legértékesebb fejezetei közé tartozik annak bemutatása, hogyan leplezte le a levente-mozgalom célkitűzéseit és módszereit a Szociáldemokrata Párt sajtója, és a parlamentben interpelláló képviselői; hogyan lépett fel a párt jogvédő irodája az oktatóik által bántalmazott leventék védelmében, hogyan küzdött a párt Országos Ifjúsági Bizottsága a „levente-szellem" kártevésének megakadályozásáért; de különösen fontos a KMP-nek a leventeintézménnyel kapcsolatos állásfoglalása, valamint a KIMSz 1930 óta alkalmazott azon taktikájának ismertetése, hogy a levente-mozgalom korábban folytatott szabotálása helyett az ellene belülről vívott harcra szólított fel. A leventeintézmény történetében fordulópontot jelentett a fegyverkezési egyenjogúság visszanyerése nyomán meghozott „honvédelmi törvény", az 1939. évi II. tc. (A
