Századok – 1977
Történeti irodalom - Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században (Ism. Kulcsár Erzsébet) 1045/V
1048 TÖRTÉNETI IRODALOM országbíró káplánját is, az országbírói kúria személyzete mellett, de neki nem tulajdonít semmiféle szerepet az országbírói ítélőszék és iroda munkájában. A továbbiakban az országbíró szerepét vizsgálja az államkormányzatban és a diplomáciai életben. Az országbíró minden alkalommal a legfontosabb világi tisztviselők között található. Ehhez járult az udvarhoz kötöttsége, lehetővé téve azt, hogy a királyi tanács legállandóbb tagjai között tartsák számon. Miközben a monográfia az országbírói intézmény fejlődését vizsgálja, mindegyik országbíróról rajzol egy — a fellelhető forrástól és a működés maradandóságától függően — szemléletes portrét, s ezek apró mozaikként, a fejlődés szálaival összekapcsolva formálják egésszé a monográfiát. így történt ez Nagymartom Pál esetében is, akinek tevékenységét korszakalkotó jelentőségűnek tartja, mert ,,az országbíró munkáját olykor évszázadokon keresztül megszabó újításokat vezetett be". (104.1.) A szerző nagy érdeme, hogy vizsgálódása kiterjed az országbíró működésen túl is, rámutatva arra, hogy a Nagymartom család, elsősorban Pál, az utolsó olyan feltétlen királyhű nagybirtokosok közé tartozik, akit végül mégis a király foszt meg országbírói tisztségétől, jelezve ezzel azt a politikai fordulatot, — s itt a szerzővel kell egyet értenünk Pór Antal „kegyvesztettségre" utaló felfogásával szemben, — amely szerint ezentúl a tisztségtől való megfosztás a szemben álló politikai erők alakulásának függvénye. „A viszonylagos állandóság időszaka (1349—1372)" című fejezetben mindenekelőtt egy lényegretörő kül- és belpolitikai helyzetképvázolással találkozunk, amelyben a szerző körültekintően elemzi a nagybirtokosok lelkesedését a nápolyi hadjáratokért remélhető birtokadományokért, s a király szándékát a köznemesség megnyerésére. Jelentőségének megfelelően értékeli az 135l-es törvényt, majd e fejezetben részletekbe menően foglalkozik a jogi kérdéseket érintő cikkelyek elemzésével, amelyek a nádor és az országbíró különös jogait rögzítették a bírói eljárásban. Szerkezetileg ez a rész is az előzőekben alkalmazott megoldást követi, ugyanolyan alaposságról és széles körű forrásfelhasználásról téve bizonyságot. Az egymást követő különböző nagyúri érdekcsoportok képviselőit az országbírói méltóságban 1372-ben Szepesi Jakab középbirtokos nemes váltotta fel. Ez a megoldás kompromisszum következményeként fogható fel, amellyel a hatalmi erők a kialakuló egyensúlyi helyzetet szándékoztak megőrizni, de hozzájárult ehhez Szepesi Jakab személyi képessége, jó egyházi kapcsolatai és házassága. Hivatali pályafutásának bemutatása során megismerkedünk a 14. század 70-es éveiben bekövetkezett kúriai reformokkal, minden eddiginél világosabban tárulnak fel előttünk a feudális jog- illetőleg intézménytörténet vonatkozó, ezideig tisztázatlan részei. Szepesi Jakab első országbírósága nem volt hosszú életű, mert 1373 januárjában már elmozdították tisztségéből. Még be sem fejezhette megkezdett perét, máris Zudar Péter folytatta helyette. Szerzőnk szerint Szepesi Jakab leváltása Erzsébet anyakirályné ideiglenes visszaszorítását eredményezhette, mert Jakab az ő bizalmát élvezte. Zudar Péter személye pedig elfogadhatónak bizonyult az anyakirályné és Lajos számára egyaránt. 1373 májusában ismét Szepesi Jakab váltotta fel Zudar Pétert. Ezzel útjára indította a kúriai reformok sorozatát. Elsőként a kápolnaispán hiteleshelyi jellegű tevékenységének megszűnését, királyi audientiává alakulását követhetjük nyomon. Az 1370-es években a központi hatalom városbarát intézkedéseinek egyik megnyilvánulása Szepesi Jakab országbírói címének a
