Századok – 1977
Történeti irodalom - Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században (Ism. Kulcsár Erzsébet) 1045/V
1046 TÖRTÉNETI IRODALOM A „Bevezetés"-ben a szerző historiográfiai áttekintést nyújt az országbírói intézményt érintő magyarországi szakirodalomról, majd a munkájában alkalmazott periodizációt indokolva rámutat arra, miért nem egyezik az összefoglaló jellegű munkákban található korszakhatárokkal, amelyek a gazdasági-társadalmi fejlődéshez igazodnak. A szerző szerint „az egyes nagyobb történeti időszakon belül számolnia kell a kormányzat bizonyos „önmozgásával", s az egyes álkor szak-határokat olykor a köztörténettől függetlenül kell kialakítania" (9. 1.). „Nemzetközi párhuzamok" címmel külön fejezetben foglalkozik azokkal a nyugat-és kelet-európai államokkal, amelyekben a korabeli Magyarországhoz hasonló jellegzetességeket vél felfedezni, utalva arra, hogy olykor az országbírói tevékenység a nádor, a tárnokmester és a kancellár működésével összeolvadt. Összehasonlító vizsgálódásai során az intézmények közötti hasonlóságok és eltérések vizsgálatán kívül figyelmet fordít az uralkodó és a nagybirtokosok erőviszonyának alakulására, amelynek függvényeként működtek a jogszolgáltató szervek, valamennyi érintett államban (Franciaország, Németrómai Birodalom, Ausztria; Csehország és Lengyelország). Magyarországon is hasonló volt a helyzet. Ez szolgál kiindulási alapgondolatként a „Magyarország politika- és intézménytörténetének vázlata a XIV. században" című fejezethez. Az országbírói intézmény kialakulásának és működésének Árpád-kori vizsgálatakor sem marad el a minden fellelhető szakirodalomra utaló historiográfiai áttekintés. Ezt követi az udvar intézményeinek bemutatása, valamint ezek későbbi differenciálódása és fő tisztségviselőinek leírása. Váczy Péter kutatási eredményeire hivatkozva a szerző utal arra, hogy az országbíró elődje, az udvarispán II. István uralkodása alatt jelent meg: a király felmentette a nádort az udvarispáni teendők alól és számára új bírói széket szervezett. Ezt a jogkört a curialis comes kapta meg. 1127-től 1131-ig tartó rövid időszakban tűnt fel a curialis comes, aki a királyi jelenlét bírája lett. E század elejétől a tárnokmester (magister tavarnicorum) átveszi a gazdasági ügyek intézését az udvarbírótól, akinek ideiglenesen voltak kezében. A tárnokmesteri tisztség megjelenésével egyidőben a comes curialis megnevezés iudex curiae-re változik, 1214-től. A 13. században az országbíró ítélőszékén is előtérbe kerül az okleveles bizonyítékok felülvizsgálata, s mert ezentúl az országbírói oklevélnek is autentikusnak kell lennie, kialakult az országbíró hiteles helyi jellegű tevékenysége is. 1222-ben és 1290-ben már mint az ország egyik jelentős tisztségviselőjét említik meg. A 13. század utolsó harmadában azonban személyére a központi hatalom nem támaszkodhatott, mert a pártharcok közepette III. Andrásnak valóságos hűbéri szerződést kellett kötnie több jelentős tisztségviselővel, köztük István országíróval is. Ezek a körülmények indokolják azt, hogy a király olyan személyt keresett, aki a praesentia regia bíróságán az ő elképzeléseinek megfelelően ítélkezik, s ezt a személyt az alországbíróban találta meg. Gerics József kutatásai nyomán ma már világossá vált, hogy az országbíró és alországbíró között ebben az időszakban familiárisi viszony volt, az alországbíró az országbíró familiárisaként vezette a praesentia regia bíróságát, de ugyanakkor más adatok arra vallanak, hogy a király személyesen bízta meg ítélethozatallal az alországbírót, tehát az uralkodóval éppenolyan kapcsolatban állt, mint az országbíróval. A nagybirtokos országbírókkal szemben a király egy tőle inkább függő, kisebb birtokos kezébe adta bíróságának vezetését, benne keresve hatalmának egyik támaszát. A 14. század 70-es éveiben ugyanez
